Egy román határszéli kis faluban született B. Gy., 1944-ben. Szülei napszámosok voltak. Az ő őseiket még az 1830-as években a falu akkori földesura telepítette be a zsellérsorra, ahol a család leszármazottjai azóta is élnek.
Később a nincstelenek többségéhez hasonlóan a szülei is beléptek az ottani tszcs-be. Az 1960-as években megváltozott az életük: kijutottak abból a szegénységből, ahol a mindennapi étel és a téli lábbeli beszerzése jelentette az elérhető „jólét” felső határát. A felnővő két fiú is a szövetkezetbe került, ahol minden olyan munkát rájuk bíztak, amiket senki sem vállalt. De megérte – mondták -, hiszen már jutott vasárnapi pörköltre, ruhára-cipőre, sőt mozira is, amit különösen kedveltek. Bármilyen filmet játszottak is, a család az első sorból nézte a mozi hozta más világ képeit. Ők persze sohasem jártak messzire, legfeljebb Gyulára, az SZTK-ba vagy a kórházba. A világ híreit az 1970-es években vásárolt Sokol rádió hozta el hozzájuk, amelyet B. Gy. büszkén hurcolt magával, ahová csak lehetett.
Aztán a szülők meghaltak, a kisebbik fiú megnősült és B. Gy. egyedül maradt a falu széli kis vályogházban. A sors kissé együgyűnek teremtette, ezért a lányok sohasem néztek rá. Aztán az addig biztonságot adó szövetkezet is megszűnt, és újra nehézzé vált az élet.
Munka ugyan egy ideig még akadt, hiszen a fiatalok a jobb élet reményében máshová költöztek, de hát milyen munkák voltak ezek... Egy-egy nap kertásás, kapálás, kukoricatörés, krumpliszedés, többnyire egyedül maradt idős asszonyok kérésére, akik maguk is máról holnapra éltek. A „fizetség” pedig egy darab szalonna,
pár kiló krumpli, vagy a néhai férj nadrágja vagy kabátja. Az a néhány tulajdonos és bérlő, aki a szövetkezet földjeit megszerezte, csak ritkán adott munkát, mert jobban jártak a cselédként tartott állandó alkalmazottakkal. Alkalmanként éjjeliőr volt, magára húzta az apjától örökölt, napszítta, kifakult, de jó meleg pufajkát, és egész éjszaka hallgatta a rádióját. De ezek az alkalmak is egyre fogytak.
B. Gy. világa egyre szürkébbé vált. Még a kocsma is bezárt, ahová néha benézett egy-egy pohár sörre. Volt, amikor szerencséje lett – egyszer azért fizettek neki, mert békaugrásban végigszökdécselte a termet. Megszokta már, hogy mindig ugratják, röhögnek rajta, már nem is érdekelte. Aztán a mozi is megszűnt, és az emberek egyre jobban megváltoztak. Még a testvérének a családja is éreztette, hogy nem örül, ha gyakran betér hozzájuk egy-egy tányér levesre. Így aztán egyedül élt a pusztuló házban. Csak egy befogadott, csellengő kutya enyhítette a magányát.
Ahogy teltek az évek, egyre jobban nekikeseredett, elhanyagolta magát, és kerülni kezdte az embereket. A kutyája is elhagyta, de az is lehet, hogy éhen halt. Csak a Sokol rádió hangjáról lehetett tudni, hogy otthon van. Egyszer aztán elnémult a rádió is. Mikor már napok óta nem látták a szomszédok, a keresztyéni irgalmasságtól ösztökélve megnézték, mi van vele. Ahogy mesélték, holtan feküdt a földes padlón, magához szorította a rádiót, és boldognak látszott. Talán az egykori életére emlékezett.
A szerző társadalomkutató, nyugalmazott főiskolai tanár.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.
