Budai Attilának ajánlom
Hogy a gimnáziumban nem a rajzóra számított a legfontosabb tantárgynak, bizonyításra sem szorul. A felvételibe számító, a pontszámítás alapját képező matematikához, fizikához, történelemhez, illetve a magyarhoz és az idegen nyelvhez mérten lényegtelen volt. Akár az ének-zene és testnevelés.
Diákéletem azonban alaposan felülírta ezt a célelvű okoskodást. Hetente dupla óránk volt rajz és műalkotás-elemzésből. Az elnevezés második feléről írok, mert az akkoriban egérszürke kisvárosom nem különösebben színvonalas gimnáziumától fejedelmi ajándékot kaptunk. Valódi – szerintem még mindig felfedezés váró – festőművész volt a rajztanárunk.
Soha nem kutattam, ma sem tudom, legfeljebb sejtem, hogy a megélhetési nehézségek, vele a rendszeres jövedelem lehetősége terelte ezt a nagyszerű művészt a gimnázium falai közé, ahol ez a nagyon érzékeny, mindenre rezonáló lélek kénytelen volt megküzdeni tanítványai közönyével, érdektelenségével és a művészet iránti fogékonyság szinte teljes hiányával. Szigorú arcú, olykor kemény tanár volt, akinek nem akadtak fegyelmezési gondjai, ami jól mutatja személyisége összetettségét.
Képtelen vagyok másként fogalmazni: ő tanított meg látni. Ő nyitotta rá a szemünket, hogyan kell megnézni egy festményt. Mik a szempontok, mit szükséges észrevenni, értékelni, helyén kezelni? Legyen szó perspektíváról, színharmóniáról, figuralitásról, a kép középpontjának megtalálásáról, és mindezek után a műalkotás összetettségéről, az ellenpontozásokról, a mesterségbeli fogásokról és a művészi törekvések mibenlétéről.
Soha ne felejtem el, hogy a szünetet is beleszámolva – elmaradt, és senki nem hiányolta – száz percnél hosszabb előadásban elemezte Szinyei Merse Pál Majális című képét. Lebilincselően és halkan beszélt, a teremben vágni lehetett a csöndet, mintha mindenki megérezte volna harmincnyolc fős osztályunkból, hogy a műelemzés csodájának vagyunk egyszerre hallgatói és tanúi. Ez a legritkább esetben történik meg az életben. Nem volt tolakodó, nem mondott megfellebbezhetetlen véleményt, miközben sokszor kérdezett. Várta hozzászólásainkat, észrevételeinket, amelyeken láthatóan elgondolkozott.
Testvéremmel rajongtunk érte, és ezzel nem voltunk egyedül. Jellemző, hogy amikor szüleinkkel Angliába utazunk, Stonehege-ből képeslapot küldtünk neki, mert erről az építészeti különlegességéről is tőle hallottunk először.
Legendás rajzszakkört vezetett szülővárosomban, a Bene-házban, és aki egyszer a bűvkörébe került, nem tudott és nem is akart szabadulni.
Később felhagyott a tanársággal, az osztályok többségének nem volt igénye arra a tudásra, amit nyújtott. Utolsó nagy munkáinak egyike a gyulai belvárosi katolikus templom freskójának elkészítése volt. Bámulatos alkotás lett. Ha otthon járok, igyekszem szerét ejteni, hogy megnézzem. Rejtve belefestette a város költőjének, Simonyi Imrének az arcképét is, élve az alkotói szabadsággal.
Székelyhidi Attilának hívták. Nyomorúságos körülmények között halt meg, akár csak a város másik nagy festője, Kohán György.