Az egyik állatvédő oldalon megosztottak egy videót. Egy ló volt látható a képen, amit nyolc férfi állt körbe. Szeretem az állatokat, gondoltam, valami kedves történetet kapok.
Klikkeltem.
A bejátszásban ott állt egy ló, rákötve egy kisebb szekér, mind a négy lába térdig csupa sár volt, szemellenzőt viselt, hogy még véletlenül se lásson semmit. A ló nem volt jó állapotban. Ott álltak körülötte félkörívben a férfiak, az egyiknek bot volt a kezében, és ütlegelte az állatot, miközben a közönsége biztatta valamire, amiből csak annyit értettem, hogy „egy rekesz sörbe, hogy a ló bírja tovább!”. A szerencsétlen állat próbált előrébb jutni, de a fejénél egy fal volt, semmi esélye nem volt arrébb állni, kitérni a botozás elől.
Öt másodpercet láttam a jelenetből, és sírva dobtam el a telefont.
Egy másodperc töredéke alatt rengeteg dolog futott át az agyamon.
Az első reakció természetesen az volt, hogy azt a botos embert kellene kikötni és ugyanúgy verni egy husánggal folyamatosan.
A második reakció, hogy azonnal indulni kellene, bárhol van is ez a hely, az állatot minden áron kiszabadítani ebből a környezetből, és megadni neki egy méltó életet, legalább arra az időre, amennyi még hátra van számára.
A harmadik reakció, hogy fel kell jelenteni azonnal ezt a társaságot, de ez elég kivitelezhetetlen, mert azt sem tudni, hol történt az eset. Annyi bizonyos csupán, hogy az elkövetők magyarul beszéltek.
Soha nem fogom megérteni, hogy embereknek miért okoz örömet, ha fájdalmat okoznak az állatoknak. Főleg úgy, hogy még buzdítják is egymást ilyen cselekedetre. Erre egyszerűen erre nincsen semmilyen magyarázat. Aljas gyávaság bántalmazni a tehetetlent, esélyt sem adva a védekezésre.
Marad a düh és a bánat, mert ez embertelenség.
