Egy hét alatt gazdasági-belpolitikai gondokkal küzdő, szikár, gyakorta kifejezetten unalmasnak hangzó munkáspárti kormányfőből nemzetközi súllyal rendelkező államférfivá nőtte ki magát Sir Keir Starmer. Megválasztása óta ugyan elődeihez képest sok időt töltött külföldön, mégis csak most derülhetett ki a brit és a nemzetközi közvélemény számára, mire képes visszafogott modorával, tisztességével, udvariasságával, diplomáciai érzékével.
Két dolgot nem várt volna e lap londoni tudósítója. Azt, hogy a pénteki felfoghatatlan washingtoni incidenst követően rendkívüli súlyt kapott londoni Ukrajna-konferencia után még a konzervatív sajtó is Sir Winston Churchillhez hasonlítja, illetve úgy érzékeli, a szigetország végre visszanyerte régi hatalmát és befolyását Európában. Ahogy a The Daily Telegraph fogalmazott: „azon a napon, amikor Starmer és Macron javasolták a tettre készek koalíciójának létrejöttét, Ukrajna brit és francia csapatokkal való megvédését, Nagy-Britannia megszabadult a Brexit béklyójától és új szerepet vállalt Európában”. Micsoda érzés valóban, hogy nem halászati kvótákról, vagy a kolbászféleségek exporttilalmáról folyik a vita! A Brexit egyik atyja, Boris Johnson, akinek épp Churchill a példaképe, megígérte, országa csak az EU-nak és nem Európának mond búcsút, de ez csak most látszik megvalósulni.
Starmer vasárnap „történelmi útkereszteződésről”, „egy nemzedék alatt egyszer előforduló biztonsági kihívásról” beszélt, és leszögezte: az Egyesült Királyságnak emelnie kell a tétet és vezető pozíciót vállalnia, amint azt a múltban tette. Churchill szellemében sürgetett szavak helyett tetteket, és az igazságos, tartós béke érdekében egy új terv melletti közös kiállást. A Trump-ellenes hangulatban kötéltáncot járva védte meg Nagy-Britannia legszorosabb partnerét, mint egy „nem kiszámíthatatlan” szövetségest. Bizarr körülmény, hogy egyszerre kerültek ki Churchill-ábrázolások a Westminsterből és foglalta el régi helyét újra az Ovális Irodában Sir Winston mellszobra.
