Párbeszéd Kertész Imrével

Emlékszik arra, hogy mikor találkozott először Kertész Imre műveivel?

Azt hiszem, mindig is ismertem őt. Már régóta terveztem, hogy a II. világháború, az emlékezet, az örökségek és a zsidóság kérdéseivel foglalkozzak, de sehogy sem találtam a megfelelő szöget, ahonnan megközelíthetném. Kertész által képessé váltam ránézni a saját viszonyomra a holokauszttal. Azokra a történetekre, amelyek sok zsidó családban ott vannak, és amelyeket az én családomban is hallgatás övezett. Egyfajta sorvezetőmmé vált, amelyen elindulva fel tudtam fejteni a múlt fonalát.

Mit tudott önnek mondani Kertész Imre, amit nem talált meg a francia íróknál?

Elrejtett zsidó gyerekek unokájaként számomra Franciaország II. világháborús története talán túl közvetlen, túl erőszakos. Szükségem volt egy földrajzi távolságra ahhoz, hogy rá tudjak nézni erre az időszakra. Kertész úgy beszél a zsidóságról, ahogy az nekem fontos. Az a bizonyos „kopasz nő, piros pongyolában”, akin keresztül megfogalmazza a zsidó identitásához való viszonyát a Kaddisban – én vagyok. De talán, ami még jobban felzaklat nála - és amit a hazámban egyáltalán nem találok - az a mód, ahogyan a holokausztot európai jelenségként értelmezi. Hogy a II: világháború nem csak azért lett, mert a nácik a zsidók, a cigányok, a homoszexuálisok, az ellenállók, az anarchisták és még ki tudja ki mindenki ellen voltak, hanem mert ez az egész gondolkodásmód a XX. század, a gyarmatosítás és a liberalizmus szülötte is egyben. Ami még szintén lenyűgöz Kertészben, az a bizonyos lépésről-lépésre való megközelítés technikája, az elidegenítési kísérlete, ami olyan irodalmi, tehát egyben színházi erő is, amit máshol nem találtam még meg. Ott van például az Auschwitzba érkezés pillanata a Sorstalanságban. Amikor öt nap étlen-szomjan való utazás után a marhavagonokban, meglátja Auschwitzot a napfelkeltében, és azt mondja, hogy gyönyörű. A napfelkelte Auschwitz felett gyönyörű! Micsoda pimasz irodalmi gesztus!

Előadás trilógiájának tavaly elkészült első, leginkább a Sorstalanságra épült részéből mégis kimaradt Auschwitz. Miért?

Megpróbáltuk, de egyszerűen nem sikerült. Pedig sokszor nekifutottunk. Így hát csináltunk egy jelenetet, ahol bejön a rendezőnő (azaz az engem játszó színésznő), és felsorolja mindazt, amit nem fogunk eljátszani, miközben azért elmeséli a történetet.

Máskor is kiszólt már az előadásból, mint rendező, vagy ez volt az első alkalom?

Nem, kifejezetten szeretem ezt a fajta alanyiságot belevinni a munkáimba. Hogy egyértelművé tegyem, honnan beszélek. Mi a saját igényem arra, hogy létrehozzam ezt a művet? Tehát a saját szükségletemet állítom a színpadra, ami oda vezetett, hogy az adott darabon dolgozzak. Minden alkalommal ott van vagy a hangom, vagy magam is játszom az előadásaimban. Mert engem nem Kertész érdekel, hanem az a párbeszéd, amit Kertésszel folytatok, és ilyen módon az előadásom nem a Sorstalanság adaptációja, hanem a saját kérdéseimre adott összeválogatott válaszok.

Ám nem egyedül válaszolja meg ezeket a kérdéseket, hanem a darab elkészítésének minden fázisába bevonja a színészeket is.

Közel tíz éve dolgozom többé-kevésbé ugyanazzal a munkamódszerrel az összes előadásomban. A színészek az általam megadott témákról kiselőadásokat írnak, és tartanak. Majd ezek mentén improvizációkat készítünk. Arra is meg szoktam kérem őket, hogy készítsenek interjúkat a terepen, majd az összegyűjtött anyagok alapján szövök egy ösvényt, ahol az egyes részletek egymásra tükröződnek, és egyfajta visszhangjai lesznek egymásnak. A mű tekint önmagára rajtuk keresztül. Ami Kertész esetében új volt, az az, hogy még soha nem dolgoztam regényadaptáción. Ezért bevontunk egy történészt is a munkába, aki sokat mesélt nekünk Magyarország II. világháborús eseményeiről, például arról a látványosan gyors, másfél hónapos deportálásról, amivel a vidéki zsidóságot elvitték.

Kertész írásai köré szerveződő színészi workshopja mellett Budapesten felkeres számos Kertész Imréhez köthető helyet is.

Szeretném, ha Budapest is megjelenhetne a készülő második előadásomban. Minden cím megvan házszámra pontosan, és nagyon mélyen érint, hogy olyan helyekre mehetek el, ahol 30-40 éve még Kertész is járt, élt. Ott vannak az épületek, látom rajtuk az idő múlását. Ott a zaj az utcán Kertész egykori ablaka alatt. Felveszem a hangokat, lefilmezem a helyszíneket, rengeteg videót készítettem a Duna-partról, az elhaladó hajókról. Az persze később dől majd el, hogy mi lesz benne az előadásban. Ez most az anyaggyűjtés ideje.

Pedig amikor indult, még nagyon nem ez volt a színházi nyelvezete.

Még a Sorbonne-ra jártam, amikor 2007-ben megalapítottam a NOVA Társulatot. Kezdetben a francia és európai repertoárral foglalkoztunk: Victor Hugo, Shakespeare, Heiner Müller műveket állítottam színpadra. De nagyon hamar elkezdtem érezni, hogy ezek a darabok behatárolnak, és nincs elég szabadságom. Nem azokról a témákról beszéltem, amelyekről igazán szerettem volna, mint például az aktuálpolitika, vagy a nők helyzete, hiszen Victor Hugo írásai sem a patriarchális gondolkodás dekonstrukciójából születettek. Miközben én az embereket akartam faggatni, emlékekkel és intim beszámolókkal akartam dolgozni. Szerkeszteni és kollázsolni. És mivel nagyon sokat dolgozom Franciaország egyik legszegényebb területén, a Párizs közvetlen közelében lévő Seine-Saint-Denis megyében, ahol nagyon sok bevándorló él, egyre furcsább volt a saját magam számára is, hogy egy fehér, nagyon régóta halott francia férfi írót vigyek el hozzájuk. A színház, amit csináltam, nem illeszkedett a tetteimhez, miközben dolgoztam például börtönökben, vagy az olyan fiataloknak szóló osztályokban is, akik nemrégiben érkeztek Franciaországba, és egyáltalán nem beszélnek franciául. Vagy olyan középiskolásokkal, akiknek iskolafóbiájuk van, és akiket a színházon keresztül igyekeztünk újra szocializálni. Okot adni nekik arra, hogy reggel felkeljenek, és visszatérjenek az iskolai közegbe. Vagy a társadalom peremén élő emberekkel, olyan nőkkel, akik éppen visszailleszkednek a társadalomba, vagy éppen munkanélküliekkel. És ez mind beépült az előadásaimba. Kilépve a művészi buborékomból megismertem a közönségemet, és azt, hogy mire van igazán szükségük. Általuk pedig megleltem azt a mélységet, amire nekem magamnak is szükségem van a színházi alkotói folyamat során.