Fábián Krisztina: Üzenet

A te neved áll legfelül
az üzenetek sorában,
tétován rákattintok,
párbeszédünk könnyed,
a semmiről szól, és
nincs pont
utolsó mondatod
végén,
nincs vége,
akár folytathatnánk is,
elmesélhetnéd,
aludtál délelőtt,
napközben, ahogy
régen soha,
mostanában hamar
elfáradsz, de mindegy,
az is mindegy,
mit főzök, mert
étvágyad sincs,
csak keveset kérsz
a levesből
és megkérdezed,
megvettem-e
a gyógyszereidet,
s ahogy olvasom
időben visszafelé
haladva
az üzenetváltásainkat,
visszaolvaslak
betegből az egészségesbe,
az erőtlenből
a fáradhatatlanba,
a mindegyből
a minden érdekelbe,
visszaolvaslak
a hófehér csöndből
haza,
a szobádba,
a nevetésekbe,
visszamegyek
a múltunkba,
ameddig csak engedi
a rendszer,
s mikor mosolyt
festenek szívemre
soraid,
egyszerűen csak
bezárom az
alkalmazást,
nem térek
vissza
a mostba,
hogy ne kelljen
látnom az utolsó
üzenetet,
azt a két évvel
ezelőtti
időpontot,
és teljesen
mindegy,
miket
írtunk egymásnak,
mert
nekem
az üzenet most már
te magad vagy.