Barátaim és ismerőseim kétségbeesve posztolnak mindenfelől és mindenfelé az egészen elképesztő eseménysorról, ami a Fehér Ház ikonikus termében zajlott egy kis ütköző állam és a Római Birodalom fejei között. A szerencsétlen szarmata vezetők hiába kilincseltek Rómában, érveltek azzal, hogy évente több tízezer lovat hoznak be a Tisza folyó mentéről (amelyet ekkor még nem is Tiszának hívtak), ami elengedhetetlen a római hadsereg ellátásához, a császár röhögve hallgatta az amúgy mélyen lenézett, bohócgúnyába öltözött szerencsétleneket, akik a hun rémálom elől kerestek menedéket a pompásan díszített megapoliszban. A császár kissé szabadjára engedte száját, hű szajhái kifáraszthatták, érthető a türelmetlenség.
Barátaim és ismerőseim értetlenkedtek az amerikai elnök megalázó magatartásán. Pedig Trump mindig is velünk volt. Ott volt, amikor a kisgyerekeket az asszírok égő tűzbe vetették, amikor Timur Lenk fejekből dombot rakatott, és bőrökkel vonta be, emberirhával. Ott volt, mikor az aztékok vadásztak esőerdőkben áldozatokra a templomnak, mikor Robespierre és Marat versenyben írták alá a halálos ítéleteket. Ott volt Katińban, a Gulágon, Vietnamban, Koreában, ott volt a varsói gettóban, ott volt ezer helyen, érdekes módon, mindig kicsit máshogy nézett ki, de a mosolya, ugyanaz maradt. Ugyanis ölni és gonoszkodni valami leírhatatlanul jó és kéjes érzés, már annak, aki szeret hatalmaskodni mások felett, senkihez és semmihez nem hasonlítható, bódult állapot, kicsit elzsibbad a nyelv, és csiklandoz az ágyék, delejes kéj, mi nem is ismerhetjük, mi, naivak, mi táplálékállatok, vadászatok terítékei, statisztikák.
Egyszer a suliban, ahol tanítottam, éppen a demagógiát, tömegmozgalmat magyaráztam, és megkérdeztem egy közismert Fradi drukker ultra fiút, akit édesanyja egyedül nevelt, hogy miért jó benne lenni a kemény magban. Jó együtt menetelni, érezni a tömeget, a hatalmat, amit a csapat jelent? Kicsit gúnyosan elmosolyodott, amúgy nagyon csendes srác volt, sok minden benne volt a mosolyban, egy kicsit habókosnak, puhapöcsnek gondolt hórihorgas libsi tanárnak. Nem szándékoztam megzavarni elmélkedését, akartam látni a reakcióit, nem bántott predesztinációja.
Borús idők jártak Egerben a Csebokszári lakótelep betonszagú házai között. A toronyházunkban lakó barátaim, akik pár év alatt radikalizálódtak, egyre elkeseredettebb harcokat folytattak a tanácsi házakban élő cigány bandával. Már az országos hírekben is benne volt a lakótelep, nem egyszer olyan verekedéseket láttam, ahol akár 60, vagy több ember is püfölte egymást, kerítéslécekkel, rudakkal, a földön összetört motorok feküdtek, pár ember társaságában. A csúcsponton már 500 tagja volt az egri szélsőjobbos sejtnek, és bár mindenki tudta, hogy én nem vagyok skinhead, a hajam sem volt rövid, mégis sokat lógtam a barátaimmal, akik még a korábbi életszakaszból maradtak velem, amikor még a pubertás kor előtt az erdőkben aludtunk, barlangásztunk, sátoroztunk, orvhorgásztunk Szalókon, és sziklát másztunk a Bükk hegység sok pontján, vagy csak csináltuk a csintalankodásokat, amiket mindenki csinált gyerekként.
Barátaim csodálatosan néztek ki, mindenki bomberban, farmer, magas, fekete bakancsok, fehér fűzővel (ez a nácik jelképe, a szélsőbalos punkok vörös fűzőt viseltek), majdnem mindenkinél fegyverek, rugós kések, baseball ütő, seprűnyél, lánc. Egyszer Apám, rendesen megijedt tőlünk, mikor benyitott a lépcsőházba és halál udvariasan ráköszönt 14 árny... JóestétGyuribááá!
