Hiszen nincs annál hazugabb, mint aki azt hazudja, hogy ő még sohasem hazudott. Hogy a nyolcadik parancsolatot ide most még ne is emeljük be, valamint azt a krétai atyafit se, aki azt állította, hogy a krétaiak mind hazudnak...
***
Aki ért hozzá, nyilván könnyedén meg tudná állapítani, hogy a Népszava szövegeiben az egyik leggyakrabban előforduló kifejezés a hazudik, illetve annak valamilyen szinonimája (ámít, csal, csúsztat, ferdít, firkál, füllent, gurít, hajlítja a valóságot, hamukázik, hantáz, háryjánoskodik, kamuzik, kanyarint, kohol, kormol, ködösít, kullant, linkel, lódít, maszlagol, megtéveszt, mellébeszél, mesél, nagyot mond, nem mond igazat, suvaszt, süketel, svindlizik, tódít, valótlant állít, vetít, az igazságot nem bontja ki a maga teljes részletességében… Gazdag nyelv a magyar. Is.) Ezek után tudok-e én még mindehhez bármit is hozzátenni? Ha nem próbálom meg, nem derül ki. Szóval a hazudásról, alulnézetből...
***
Kisgyerekként, voltaképpen addig, amíg (inkább rendszertelenül) eljártam gyónni, most megvallom (nem tudom, kinek a tanácsára, mert felnőtt lehetett a háttérben, az szinte biztos), egy rövid mondatban daráltam le vétkeimet: „Hazudtam, megbántottam szüleimet, nem jártam rendszeresen szentmisére.“ Ennyi. És mindig. Ellenkérdés nem volt, sosem volt, penitenciaként megkaptam az öt Miatyánkot és öt Üdvözlégyet, amit gyorsan ledaráltam. Amennyiben tartalmilag nézzük, az utóbbi vétek voltaképpen bocsánatos bűn volt, hiszen – lévén édesanyám tanítónő – a korabeli kommunista Csehszlovákiában a családtagok sem járhattak templomba. Pontosabban az is lehet, hogy mi még csak járhattunk volna, akár nyilvánosan is felvállalva, de hát addig a bizonyos falig nem mertünk elmenni. A gyónások is mindig máshol, titokban történtek. A titokban elhangzó gyónási titok. Aztán, hogy valóban titok-e? Erről is lehet mindenféle szörnyűségeket hallani. Ó, Nepomuki Szent János, te, a gyónási titok őrizője! Hogy megbántottam szüleimet? Ezt a fordulatot sosem definiáltam magamban, de hát egészen biztosan… Melyik gyerek nem? Hazudtam? Konkrét eset soha nem jutott az adott pillanatban az eszembe, akkor, amikor mindezt éppen hazudtam. Amúgy meg alighanem jól tettem, hogy így tettem, mert ahogy később kiderült, az a káplán, aki annak idején a legnagyobb titokban, a közeli járási székhelyen sötét téli hajnalok-hajnalán az elsőáldozásra felkészített, szóval (később? akkor?) állítólag együttműködött a politikai rendőrséggel. Ha így is volt, nyilván nem én voltam a célpont, még csak anyám sem, de azért, amikor ez a hír, valamikor 1990-ben szárnyra kapott, emlékszem, szegény anyám utólag is belesápadt. És hasonlóan szocializálódhattak még nagyon sokan, nem csak azt hazudták, hogy sosem hazudtak, hanem még azt is hazudták, hogy hazudtak. Az ingerküszöb tehát magas, kisebb-nagyobb lódításokat („Jó hír!“), füllentéseket elnézünk, megbocsátunk, s nincs ember, aki meg tudná határozni, hol a határ: hol végződik a kegyes hazugság, és hol kezdődik az, amit azért már nem kellene.
***
„…hogyan veheti át Magyarország a nyugati műveltséget anélkül, hogy nemzetünk eredetiségét kockáztatná” – fogalmazza meg emlékirataiban Marczali Henrik az őt leginkább foglalkoztató történeti kérdést. Tartok tőle, sehogy. Maga Marczali is elmesél néhány konkrét esetet, amelyek a nyugati embernek a másikkal szembeni bizalmát adatolják, szemben a magyar bizalmatlansággal. Ezt én is megtapasztaltam, sokszor, s valahol a kommunizmus bűnéül róttam föl, miközben ismertem Márai híres jelenetét a párizsi poggyászos kifakadásával: „Hiszen csak nem fog nekem, uraságod, hazudni?” Ami egy nyugati ember számára mindennapi adottság és magától értetődöttség (miközben természetesen ott is megvannak a sajátos átmenetek, fokozatosságok), az egy magyarnak ismeretlen. A keleti sunyiságban, alattomosságban, kétszínűségben hosszú generációkon át szocializálódott magyar számára a szószegés az életben maradás egyik legitim eszköze. Ergo: inkább erény mint vétek. A jég hátán is megél perspektívája, amelynek édestestvére, a cél szentesíti az eszközt elve, a mérce nálunk. Látni ezt a jelenlegi magyar kormánypolitikán is: a magyar miniszterelnököt, aki (saját hazugsága szerint) életében még nem hazudott, nem érdekli az adott szó szentsége. „Ne arra figyeljenek, amit mondok, hanem arra, amit teszek.” Aztán kapkodhatjuk a fejünket: mit is mondott, és mit is tett? És ha véletlenül tényleg azt tette, amit mondott, akkor abban mi is a további csavar, sunyiság, álnokság? Katasztrófa.
(A nagy szlovák írónak, Pavel Vilikovskýnak van egy magyarul is olvasható könyve, a Kutya az úton, amiben a többi között a szlovákok gyengéit már-már bernhardi kegyetlen őszinteséggel tárja fel. Ha a magyar fordításba a „szlovák” helyébe mindenütt a „magyar” szót csempészte volna be a fordító, Garajszki Margit, tényleg a kutyának nem tűnne föl, hogy a szlovák író nem a magyarokról beszél teljes autentikussággal.)
***
Rónay Tamás elgondolkodtató jegyzetében a vörös vonalainkról elmélkedik: „Példaértékű az, ahogy Németország feldolgozta a náci éra bűneit. Ugyanakkor a második világháború egyik nagy tanulsága: nem szabad eljutni oda, hogy egy társadalom utólag saját mulasztásait vegye számba. Ha a hatalom fel is számolja a fékek és ellensúlyok rendszerét, akkor legalább az emberekben szólaljon meg egy belső hang, amely azt mondja: eddig, és ne tovább, ezt a vörös vonalat már nem léphetjük át.“ (Népszava, 2025. 02. 15.)
De hol vannak az emberek? Kik azok? Mert az nyilvánvaló, hogy az „övéké a jövő“ (mármint a Trumpok, Putyinok, az AfD, stb. oldalán) típusú szemlélet, tehát hogy egy felelős országvezetőnek úgy kell irányítania politikáját, hogy hazájának távlatos és ígéretes jövőt igyekezzen bebiztosítani, szóval, ez a szemlélet lassan minden más erkölcsi alapelvet felülír. Csak csöndben jegyzem meg, s miközben ki nem állhatom ezt a mondatot, mégis ideírom (mert az ember „csak úgy” nem mond semmit), „csak úgy mondom“: 1933-ban (és még utána évekig) úgy tűnt, Hitleré a jövő. És itt az óriási (persze, tudom, költői) kérdés: számítanak-e erkölcsi kategóriák a politikában? Abban, hogy merre kormányozzuk a reánk bízott (mellesleg az „emberek“ által reánk bízott) kisebb-nagyobb földdarab és az ott élők hajóját…
A bibliai igét, miszerint „menjetek be a szoros kapun! Mert tágas az a kapu, és széles az az út, amely a veszedelemre visz, és sokan vannak, akik azon járnak. Mert szoros az a kapu, és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik megtalálják azt.” (Máté 7,13-14), nyilván népnevelő szándékkal a középkor óta metszeteken, olcsó nyomatokon tették látható módon is felfoghatóvá az istenadta nép számára. Két út lehetőségét vetítik elő: az egyik széles, kényelmes, menet közben minden jóval kecsegtető, ám a pokolba vezet. Aztán a másik, keskeny és meredek, sokszor vért izzasztó, ami ellenben a mennyországba. Úgy tűnik, a mai európai (és nem csak európai) politikusok egyre inkább az előbbi megoldást választják. Nem mondják, de tudják (hiszen tudniuk kell!), hogy az, akit követnek, idővel a pokolba viszi a világot, de addig, amíg odaérünk, rengeteg idő van, itt az a sok pozitívum, amiben a kényelmes séta során részünk lehet, látszólagos eredmények stb., ezt a szavazóink is meghálálják (az „emberek“!), ennek révén akár uralkodói dinasztia megalapozói is lehetünk… Szépülés, épülés, gazdagodás vár ránk. (Mármint rájuk.) Hol itt a kérdés? Repülőrajttal a szebb jövő felé! Kérdés: tényleg tudatosan hazudják-e ezek a politikusok egészen máshová azt a bizonyos vörös vonalat?
(Nem tudom megállni, hogy ne szúrjak be egy megjegyzést. Annak idején, amikor a szlovákiai Híd nevű párt koalícióra lépett a Robert Fico vezette Smerrel, a magyar miniszterelnök pontosan tudta, lehet, hogy nem ezekkel a szavakkal, hogy hol az a vörös vonal. Ficóval nem! És kiátkozta az alapvetően konzervatív, kereszténydemokrata Bugárékat is. Ma meg, mit ad Isten, a magát baloldalinak hazudó Fico az egyik legfontosabb szövetségese, barátja. Még az sem érdekli, hogy hatékony közreműködésével kikerült a magyar politikai képviselet a szlovák törvényhozásból. Hol is van az a vörös vonal?)
Szóval: tudatában vannak-e vezető politikusaink egyáltalán, hogy hazudnak? És a „zemberek“ vajon tisztában vannak-e ezekkel a hazudásokkal? S ezen belül a „magyaremberek“? Ha a szlovákiai kormányellenes (és EU-párti) tüntetésekre gondolok, s megnézem, hogy a dél-szlovákiai kisvárosokban milyen a „magyaremberek“ részvétele, hát, legalábbis (Ódor Lajosként) felvonhatom a szemöldökömet. (A volt szlovák miniszterelnöknek van egy, azt hiszem, így mondják, blogja, vagy hírlevele, aminek a címe: „Ódor Lajos felvont szemöldöke“.)
***
Pavel Vilikovský az Első és utolsó szerelem című könyvében (a fordítást a szlovákul nem olvasók szintén Garajszki Margitnak és a Pesti Kalligramnak köszönhetik) kifejti teóriáját arról, hogy az embernek van „használati felülete”, ami azt jelenti, hogy ez lényegében az az oldala, amit saját magából mások számra látni enged. Egy-egy ember belső érzéseit, gondolatait, reakcióit a külvilág nem ismerheti meg, hiszen ahhoz az egyénnek állandóan (és őszintén!) beszélnie kellene, s még így se tudná pontosan visszaadni azokat a belső történéseket, amelyek gyakran a pillanatok töredékei alatt játszódna le benne. Ezért csak bizonyos, megszűrt (és nem is biztos, hogy tudatosan megszűrt) információk jutnak el róla a környezetéhez. Ezt mondja Vilikovský „használati felületnek”. Ilyen használati felülete az embernek több is van: mást engedek meg látni magamból a feleségemnek, mint mondjuk valamelyik (de melyik is?!) kollégámnak. És közben van egy (?) felszín alatti belsője, amit csak ő lát, érez, de azt sem egyértelmű, az is változhat. Idővel is, hangulatonként is. Meg aztán lát-e mindent? Szigorú értelemben véve ebben az esetben is a hazudás (elhallgatás, szelektálás, megszépítés stb.) kérdésköréhez jutunk. De lehetünk-e ennyire (!) szigorúak?
***
A kertben az almafa metszése közben, fogalmam sincs már, hogy milyen gondolattársítás mentén jutott az eszembe, hogy életünk végső soron hazugságok végtelenített láncolata. Ha valaki persze őszintén bevallja, hogy hazudott, akkor abban a pillanatban százak, ezrek mutogatnak rá harsányan: a hazug gazember, s még be is ismerte! (Mert lassan megtanuljuk: a legnagyobb bűn nem a tett, hanem annak beismerése!) Sok kis őszödi beszéd. Aztán jön egy másik ember, aki megfelelő magabiztossággal hazudja (!), hogy ő életében nem hazudott, s elhiszik neki, noha semmi mást nem csinál, csak füllent, lódít, csúsztat. Szóval: hazudik. A hazugságnak (elhallgatásnak, ami a hazugság küszöbe) rengeteg oka lehet: tapintat, udvariasság (vendégségben a háziasszony főztjét, naná, hogy illik megdicsérni, elvetemültebbek még duplát is kérnek, miközben végképp nem az ízlésük szerint való az a kotyvalék), aztán oltalom, kényelem, érdek, kényszer és gyávaság. Anyám gyerekkoromban arra tanított, hogy nem szabad hazudni, mert ha egyszer rajtakapják az embert, többé akkor sem fognak neki hinni, ha igazat mond. Egy ideig próbáltam is tartani magam ehhez, mert logikusnak látszódott. (Miközben gyónás közben azt hazudtam, hogy hazudtam.) Az élet viszont felülírja az efféle bölcselkedéseket. Példa. Szívpanaszokkal kardiológushoz kell mennem. Ezt anyám előtt, tapintatból, kíméletből inkább elhallgatom. De aztán jön a telefonos kérdés, hogy másnap délelőtt mit csinálok? Hát, a kar… ööö… karosszérialakatoshoz viszem a kocsit. Majd egy következő alkalommal, a kérdésre, hogy minden rendben van-e, automatikusan jön a persze-válasz. Ami már nem is hazugság, hiszen valóban nincs nagy gond, s visszamenőleg meg minek feszegetnénk a dolgot? Miért mesélném el, hogy a kardiológus mindent rendben talált. Akinél nem is jártam, ugye. Közben kiderül, hogy anyám tudomást szerzett erről a kivizsgálásról, de tapintatból (nem akar lebuktatni) ő is hallgat róla. Kínos, hiszen mindenki tudja mindenkiről, hogy tudja, de aztán elül, elfelejtődik a dolog. De tényleg?
Szóval, ahogy mi, gyerekei, unokái megtanultunk hazudni neki, hogy a rossz vagy kellemetlen hírektől megkíméljük, anyánk ugyanúgy hazudik, de legalábbis elhallgat dolgokat (akár Aschenbach: verschweigen!), amikor az ő egészségi állapotáról van szó. Az ilyen dolgok legfeljebb utólag derülnek ki. Vagy még akkor sem.
***
Noha a tízparancsolat is tiltja a hazugságot, bizonyos keresztény (katolikus) legendák mégis engedékenyebbek. Ott van Árpád-házi Szent Erzsébet rózsacsodája. Miközben kötényéből alamizsnát (kenyeret) osztogatott a szegényeknek, rátámadott sógora, hogy mit csinál már megint? Mi van a kötényedben? Rózsa, hazudta Erzsébet, s amikor a sógor ezt ellenőrizte, az Úr csodát tett (tehát utólag hitelesítette Erzsébet füllentését, magyarán, persze jó ügy érdekében, vele hazudott), szóval a kötényben takargatott cipók rózsákká váltak.
***
Könyvek végig- vagy nem végigolvasása. Hát, ez sem ilyen egyszerű. Saša Stanišić regényének (Herkunft) befejezéseként olyan megoldás mellett döntött, hogy egy-egy jelenet végén ad két választási lehetőséget. Öregkori demenciában szenvedő nagymamád kérdéseire vagy az igazat mondod, vagy egy kegyes hazugságot. S aszerint, hogy melyiket választod, mondja meg, hányadik oldalon folytasd. Nos, én az igazmondás mellett döntve, néhány lap után a könyv végére értem. Ezzel kész van, az én verziómat elolvastam, de ott maradt vagy negyven lapnyi olvasatlanul. Most menjek vissza, és válasszam a kegyes hazugság-opciót? Mert igazmondásból nem lehet regényt írni. Vajon ez lenne az üzenet? Talán. Ha jól emlékszem, Barthes is valami hasonlót fejteget: regényírás, hazugságmondás. Egy regényírónak, ha tényleg jó, hazudósnak kell lennie. Persze hihetően kell hazudnia, nagyokat mondania, olyanokat, amelyek külön-külön nem igazak ugyan, de egyben, összességükben, a maguk szerkezetében, a maguk összefüggésrendszerében mégiscsak egy végső, nagy igazságot mondanak, fejeznek ki.
***
„Hazudtam neki és hazudtam magamnak” – lamentál a Köd főszereplője. „Mindig ez van! Minden csak fantázia, semmi más, csak fantázia. Az ember, ha beszél, hazudik, és amikor önmagához beszél, vagyis amikor gondolkozik, és tisztában van azzal, hogy gondolkozik, akkor is hazudik.” Amit Unamuno fejteget („a hazugság mint társadalmi termék”), lényegében annak megfelelőjét, amit Vilikovský is tárgyal („használati felület”), s nyilván nem az előbbi az utóbbi hatására, de még az sem bizonyítható, hogy az utóbbi az előbbit olvasta, olvashatta volna. Kicsit továbbgondolva, jelesen arról van szó, hogy hol a határ a „használati felület” és a képmutató hazugság, a kegyes hazugság és a rosszindulatú, haszonleső hazugság között? Unamuno sommásan, kegyetlenül, de nem biztos, hogy igaztalanul megfogalmaz: „Mindenki szerepet játszik, álarcot visel, komédiázik!”
***
Itt gondoltam volna, a szónoki kérdéssel (hogy a hazudás, mint az emberi nem fennmaradásának eszköze?) lezárni, abbahagyni, de nem lehet. Bármennyire is nem szeretném tanító nénisen befejezni (és akkor mi a tanulság?), a fenti összemaszatolt elbagatellizálást, relativizálást sem lehet úgy hagyni. Mert ha ez az (akár kérdésbe is öltöztetett) állítás, feltételezés igaz, hogy tudniillik a hazudás az emberi nem fennmaradásának az (egyik) eszköze, akkor valós annak az ellenkezője is. A pokolba vezető út ugyanis nem csak jószándékkal, hanem hamis szavakkal, álságos beszédekkel, karakterrombolásra használt valótlanságokkal is ki van kövezve. Amik előbb-utóbb mind tetteket generálnak, újságíró-gyilkossághoz, melegbár elleni támadáshoz, miniszterelnök-merénylethez vagy iskolai késeléshez vezetnek. „Vergangenes steht noch bevor, / und in der Zukunft liegen Leichen”, mondja a vátesz Rilke. Magyarul, saját és tökéletlen fordításomban: a múlt még előttünk, a jövő hulláktól terhes…
