Alternatív valóságok
Korunk fő jellemzője a tudomány meredek ívű szárnyalása. Egyre több rejtélyről hull le a misztérium leple, s kezdjük lényegi szinten megismerni világunk rendezőelveit. Még ma sem értjük azonban pontosan, hogyan jött létre az anyagi valóság, benne az élet, és hogy az életben miként fogant meg a tudat, majd az embernél az öntudat. E bizonytalanság ad alapot a teremtésgondolatnak, mely csodaaktusokra egyszerűsíti le a kérdést, nem firtatva túlzottan azok részleteit. Persze a vallások lényege nem is a megismerés, hanem elsősorban a pszichológiai szükségletek kielégítése, melyhez egy többé-kevésbé koherens világképet próbálnak alkotni az adott kor lehetőségei szerint. Általános vélekedés, hogy az anyagi világon túli transzcendens létezés nem vizsgálható a tudomány módszerei által. Sokakkal ellentétben, én úgy vélem, hogy ez a kérdés is a tudomány kompetenciájába tartozik. Először is, a vallások személyes isteneket tételeznek fel, akik nem csupán létrehozták a világot, hanem be is avatkoznak annak dolgaiba, gyakran könyörületből, illetve fohász vagy áldozat hatására. Az ugyan védhető álláspont lehet, hogy a másvilág a tudományos kíváncsiság számára nem hozzáférhető, az onnan történő feltételezett beavatkozások viszont vizsgálhatók, hiszen ezek a mi világunkban realizálódnak. Megdöbbentő lenne azonban, ha tekintélyes szakmai lapok ilyenfajta intervenciókat vizsgáló tanulmányokat közölnének, vagy ha a SETI-program keretében a túlvilág biblikus lényeit próbálnák azonosítani. A tudomány ugyanis nem ismeri el a spirituális világ létezését, de erről szemérmesen hallgat, nem akarván háborgatni a vallásos érzület intim határait.
A szent szövegek konkrét eseményeket említenek. Az évszázadokkal ezelőtt papírra vetett történések utólagos rekonstrukciója azonban elhanyagolható megbízhatósággal rendelkezik. Márpedig, ha valami hitelesen nem igazolható, akkor azt nem lehet ténynek tekinteni. A szentírásokban előforduló alapvető ellentmondások, etikailag kifogásolható cselekedetek, logikátlanságok, és a ráció számára komoly kihívást jelentő egyéb tartalmak tovább élesztik a kétely magvát, még ha a teológia a szövegek allegorikus értelmezésével próbálja is menteni a helyzetet. Ha magunkévá tennénk az Ószövetség által megtestesített erkölcsi normákat, akkor a rasszizmus, a szexizmus és a homofóbia követendő attitűdök lennének. Sőt, el kellene fogadnunk a rabszolgaságot, mindenféle skrupulus nélkül gyilkolhatnánk idegeneket és homoszexuálisokat, valamint a „szemet szemért, fogat fogért” elvet tekintenénk morális vezérelvünknek. Az adott történelmi korba és földrajzi régióba született ember kétségek nélkül vallja, hogy csak az ő hite lehet igaz, míg a számtalan egyéb vallást hazugságnak véli. Ezzel szemben a tudományban nincsenek határok és megkérdőjelezhetetlen dogmák, és ha néha téved is, képes korrigálni önmagát.
E kis kitérőt azért tettem, mert a valóság mibenlétének megértése alapvetően meghatározza, miként fogjuk fel az életünk értelmét. Lényeges, hogy a kérdéshez hit-, vagy tudományos/racionális alapon közelítünk, hiszen nem mindegy, hogy halálunk teljes megsemmisülést jelent, vagy csupán átjárót a Mennyország vagy a Pokol birodalmába.
Optimista nihilizmus
Az ateizmust gyakran éri az a vád, hogy nem képes objektív értelmet adni az egyéni életnek, hiszen e világnézet szerint nincs külső forrásból származó cél és erkölcs, ráadásul a halállal mindennek örökre vége. Egy ateista válasz erre az optimista nihilizmus filozófiája, amely – szemben a nihilizmus alapvetően pesszimista felfogásával – pozitív kontextusba helyezi a dolgot. E szemlélet elfogadja, hogy az élet ebben a megközelítésben értelmetlen, ugyanakkor az állítja, hogy éppen ez ad szabadságot arra, hogy saját értékrendünket és céljainkat magunk határozzuk meg. Carpe diem! – éljünk a mának, élvezzük az élet apró örömeit. E filozófia nem a hedonizmust élteti, mivel nem a folyamatos és kizárólagos gyönyörkeresésre irányul, hanem annak a tudatos elfogadására, hogy a kozmikus cél nélküli világ is kínálhat megélni érdemes pillanatokat.
Biológiai küldetésünk
Úgy vélem, nem helytálló az a megállapítás, hogy a hit nélküli életnek nincs objektív értelme, azaz szándékainktól független rendeltetése. Létezik ugyanis biológiai küldetésünk, ami nem más, mint a genetikai információnk következő generációba való átörökítése és az utódaink felnevelése. Ez egy génjeinkbe égetett objektív feladat. Az embernek kettős identitása van: a biológiai mivoltunk mellett éntudattal bíró elmével is rendelkezünk. Az elme és a test közötti kapcsolat azonban igen szoros, hiszen a tudati működés agyi aktivitás eredménye, a pszichológiánk hátterében pedig jelentős mértékben öröklött mechanizmusok állnak. Sőt, e kapcsolat visszafelé is működik: a kognitív és érzelmi folyamataink hatással van a gének kifejeződésére az ún. epigenetikai mechanizmusok által.
Emberi tudat
Filozófiai viták tárgyát képezi az a kérdés, hogy a tudat önálló szubsztanciaként képes-e oki hatást gyakorolni az agyműködésre (a dualizmus egy fajtája) – ahogyan azt például Karl Popper filozófus és John Eccles Nobel-díjas idegtudós feltételezi – vagy csupán fizikai kölcsönhatások léteznek egy kauzálisan zárt anyagi világban (monizmus). Noha a fizikaitól ontológiailag elkülönülő mentális valóság léte és a két entitás közötti kölcsönhatást feltételező elmélet nem vált általánosan elfogadottá, mégis egy alapvető problémát feszeget. Nevezetesen, ha tudatunk nem képes okilag hatni az agyműködésre, akkor mégis miért érezzük úgy, hogy szabad akarattal rendelkezünk és önálló döntéseket hozunk? Egyáltalán, mi szükség van a tudati szubjektivitására, ha működhetnénk lélek nélküli (zombi) gépezetként is?
Mézesmadzag és korbács a gének kezében
Az élet alapvetően a DNS-ben tárolt információ materiális megnyilvánulása. Az élőlények teste ezen információ átadására optimalizálódott a törzsfejlődés során. Az agy egy igen fontos evolúciós újítást képvisel, hiszen általa a test jóval hatékonyabban és precízebben képes végrehajtani feladatát az állandóan változó, komplex környezeti viszonyok között. Az agy létrejöttével némi szabadság keletkezett a merev genetikai meghatározottsággal szemben, amely – fejlett intelligenciájának köszönhetően – az embernél jelentősen kiszélesedett. E szabadság azonban bizonyos szempontból csupán illúzió, mivel a gének beépített idegi mechanizmusok útján „biztosítják az érdekeiket”, melynek központi elemei az örömre ösztönző és a veszélyt jelző rendszerek.
Egy kis szakmai háttér ehhez (átugorható): A viselkedésre vonatkozó döntéseket kognitív központunk, a prefrontális kéreg (PFC) hozza meg a különböző agyterületekről érkező információk integrálásával. A motiváció és a vágy kialakulásáért felelős nucleus accumbens (NA) jelentős hatással van e döntésekre, mivel képes előre jelezni a cselekedetekből származó lehetséges jutalmat. Az NA-t, többek között a ventrális tegmentális terület (VTA) felől induló, dopaminnal kommunikáló idegpályák szabályozzák, amelyek a motivációs és jutalmazási folyamatok kulcsfontosságú elemei. A VTA maga is számos agyi régióval áll összeköttetésben, például a hippokampusszal, amely fontos szerepet játszik az epizodikus emlékek konszolidációjában és a stresszválasz szabályozásában. Az averzív rendszer központjai közé tartozik a negatív következményekre figyelmeztető („büntetőjelző”) habenula, a félelem és a stressz fokozásában szerepet játszó amygdala, valamint a stresszválaszt szintén szabályozó hipotalamusz. Ezen kívül ide sorolható a fizikai és érzelmi fájdalom feldolgozásában részt vevő insula, valamint a negatív tapasztalatok feldolgozásában és a tanulásban szerepet játszó dorzális striatum. Összefoglalva, a PFC az NA által prezentált pozitív lehetőségek és az averzív rendszer által jelzett kockázatok mérlegelése alapján hozza meg a döntést.
Kanyargós út a siker felé
Miért nem elegendő a folytonos szaporodás az evolúciós „feladat” teljesítéséhez? Azért, mert az élőhely forrásai korlátozottak, versenyezni kell értük. Fitt sarjakat kell nemzeni, akik a források megszerzésében sikeresebbek másoknál, s ezáltal képesek biztosítani a genetikai információjuk generációkon átívelő továbbítását. Ehhez megfelelő partnert kell találni, majd az utódokat védeni és nevelni. A fejlettebb gerinces fajoknál a nőstények rendszerint jóval többet fektetnek be az utódgondozásba, mint a hímek, ezért ők válogatóssá váltak a hímneműek genetikáját illetően. A nőstények igényessége egy sajátos evolúciós folyamatot indított el: a hímek elkezdtek küzdeni egymással, ami erősekké, ravaszokká és színesekké tette őket, míg partnereik szürkén az árnyékban ragadtak. Az emberi evolúció során azonban egy ritka helyzet állt elő: a férfiak is fontos, időigényes szerepet kezdtek vállalni a gyermeknevelésben. Ez bennük is elvárásokat ébresztett a női „minőséggel” szemben. A szaporodás ezzel jóval komplikáltabbá vált, ugyanis mindkét nemnek bizonyítani kell egymás előtt az alkalmasságát egy hosszútávú frigyre. Ehhez a közösség megbecsült tagjává kell válni, bizalmat kell ébreszteni másokban, sikeresnek kell lenni a munkában és a sportban, harci és vadászati érdemeket kell szerezni, erényesnek, megbízhatónak és hűségesnek kell látszani, ügyesen kell manipulálni, intrikálni és kivédeni mások ármánykodásait, stb. Magyarul, kanyargós út vezet a szexig, amelyen való haladáshoz az ambíciókat az ösztönök, a naftát az érzelmek, a stratégiát pedig a kognitív központok biztosítják. A boldogság, szomorúság, szerelem, öröm, félelem, harag, vágy, gyönyör, fájdalom, frusztráció, csalódás, törekvés és bizalom mind genetikailag meghatározott érzelmi-tudati állapotok, melyek funkciója a viselkedés koordinálása a genetikai küldetésünk teljesítése érdekében.
Nyílt végű programok
Oké, tehát létezik az életünknek objektív értelme és célja. De vajon kielégítő-e számunkra, hogy csupán feladat-vezérelt biológiai gépezetek vagyunk? A genetikai program speciális algoritmusa adhat alapot arra, hogy túllépjünk e sorsszerűségen. A gének ugyanis nem ellenőrzik, vajon az evolúciós feladat végre lett-e hajtva, azaz nem foglalkoznak azzal, hogy a gazdatestük jól áll-e az utódok számát tekintve másokhoz képest. Az algoritmus az elején fogja meg a dolgot: nemi vágyat ébresztve motivál a szexre, ami persze statisztikailag produkálja is az elvárt eredményt. E rövidlátás miatt vágyunk az intim együttlétre fogamzásgátlás esetén is. A gének ambicionálnak a szakmai karrierre is, de gyakran annyit kell dolgoznunk ennek elérése érdekében, hogy beosztottjaink jobban teljesítenek nálunk a családgyarapodás terén. Sőt, akkor is törekszünk a sikerre, ha már nem akarunk hódítani és gyermeket nemzeni. Az idegi mechanizmusaink sokszor diszfunkcionális módon aktiválódnak. Ezért fogadunk örökbe idegen gyermekeket, ha sajátunk nem lehet; ezért szurkolunk és verekszünk meg a kedvenc focicsapatunkért, noha ennek semmi köze az eredeti törzsi-vérségi kötelékhez; és ezért izgathatjuk jutalomközpontunkat siker helyett szintetikus drogokkal. Használhatjuk mi is e programozott ösztönöket az eredeti feladattól eltérően, például a világ és más emberek megismerésére, valós és szimbolikus hegycsúcsok meghódítására, valamint nem csupán rokonaink és törzsbéli tagjaink, hanem idegenek segítésére is. Magas intelligenciával felvértezett éntudatunk lehetőséget ad arra is, hogy felismerjük génjeink „szándékait”, sőt arra is, hogy szembeszálljunk velük. Így például, hogy önző érdekeinken felülemelkedve a közjó érdekében cselekedjünk.
Az idegi húrok beépített dallamoktól eltérő pengethetősége tehát egyfajta szabadságot biztosíthat önálló életcélok meghatározásához is. Az élet értelme csupán az örömközpontjaink folytonos izgatása lenne? Nem mindegy, miféle örömökre vágyunk. Például a nem pusztán öncélú élet egy magasabb rendű életérzés örömét keltheti. Mindenesetre, a másik választás a kritikátlan engedelmesség egy mennyei hatalomnak, melynek szándékait nem értjük pontosan, különösen szülőként egy gyermekonkológia betegágya mellett.
Versengő programok
Az emberi populáció genetikai változatossága megnyilvánul az egyes viselkedési jellemzők tekintetében is; ilyenek például az agresszió, impulzivitás, empátia, szociális kötődés, az újdonságkeresés és a szorongásra való hajlam, habár e témáról még elég keveset tudunk. A genetikai hatást gyakran végzetszerű állapotnak fogjuk fel. A helyzet azonban az, hogy a viselkedés kialakulásában jelentős szerepet játszik az értelmi státusz és a környezet is, mely az embernél elsősorban a társadalmat jelenti. A szociális hatások nem írják felül a genetikai hatásokat, hanem inkább színesítik annak megnyilvánulását. Másrészt, a genetikai programunk nem determinisztikusan, hanem alternatívákban kódolja a bonyolultabb viselkedést: neurális repertoárunkban jelen van az együttműködés és az ellenségeskedés forgatókönyve is. A korszellem nagy befolyással van arra, hogy személyesen és nagy tömegben melyiket választjuk. A civilizációs fejlődésben egy világos tendencia mutatkozik meg: nagy léptékben nézve, az ember egyre szelídebbé, békésebbé, morálisabbá és toleránsabbá válik. Jelenleg azonban egy kisiklás szemtanúi vagyunk. A rációt és a humanizmust a vak, önző érdek kezdi felváltani. Az irracionalizmus hatalmas erővé szerveződött, fenyegetve civilizációnk alapértékeit. Meg kell találnunk ennek ellenszerét, különben elveszünk.
Morális értékek
Általános vélekedés, hogy Isten nélkül nem létezik univerzális mércénk annak eldöntésére, mi a „jó” és a „rossz”. Persze, az is kérdés, hogy ha van Isten, akkor valami azért jó, mert ő megmondta, vagy a Mindenható azért mondja, mert az tőle függetlenül is jó (ez az ún. Euthüphron-dilemma). Noha metafizikai értelemben nincs abszolút morál, az ateisták mégis gyakran objektívnek vélik azt evolúciós, racionális, vagy humanista alapon. Evolúciós eredetűek a kooperáció, az empátia és a szociális szabályok (pl. a ne ölj), melyek azért alakultak ki, mert betartásuk szelekciós előnyökkel járt. A ráció-alapú erkölcs a társadalom helyes működéséhez szükséges, míg a humanista megközelítés a szenvedés elkerülését emeli ki. Véleményem szerint evolúciós eredete miatt az erkölcsöt valóban lehet objektívnek tekinteni, mivel nem szubjektív perspektívából indul ki, hanem a genetikai meghatározottságból. A viselkedés és a morál modern kori változása valószínűleg kizárólag társadalmi hatások eredménye. A vallástalanságot gyakran éri az a vád, hogy abszolút erkölcsi értékek hiányában nincs ami gátat vetne a bűnnek. Ez nem így van, hiszen léteznek biológiai hátterű morális normák, melyek megszegése pszichés és kognitív disszonanciát eredményezhet, ezért betartjuk őket. Akik pedig nem hajlandók erre, azok számára a büntetés lehet elrettentő. A hittel élők emberek valóban meríthetnek etikai elveket vallásukból, de fel is használhatják azt immorális tettek igazolására. A gyónás intézménye tovább színesíti a helyzetet.
Veszteségek és nyereségek
Lételméleti aspektusai mellett a témát hasznossági szempontok alapján is tárgyalhatjuk. Nézzük meg, mit nyerünk és veszítünk a világnézetünkkel. Ha létezik a keresztény túlvilág, akkor az ateisták valószínűleg rossz lóra tesznek, habár, a reformátusok által vallott eleve elrendeltség szerint nem feltétlenül ez a helyzet. A mennyei örök boldogságot nyilván nem lehet felülmúlni, viszont a pokolnál jóval kevésbé kedvezőtlen lehetőségnek tűnik a megsemmisülés. Nyilván, e kérdésben a valóság mibenléte fontosabb, mint a vágyaink. A transzcendens cél egy vallásos ember számára érzelmi biztonsággal szolgálhat, kivéve persze, ha rettegéssel és bűntudattal tölti el a kétség, vajon kellően erényes és hitbuzgó életet él-e ahhoz, hogy a mennyei elismerésben is részesüljön. A vallás közösségformáló, identitást biztosít, enyhíti a magány érzését és segítséget nyújthat nehéz lelki és morális helyzetekben. A hívő számára a vallás egyértelmű küldetést jelöl ki a földi létben. A dogmákhoz való kötöttség viszont gátolhatja a szabad döntéshozatalt, bizonyos problémák megoldásait, valamint a világban való helyünk megértését. A kizárólagos igazságban való hit konfliktusokat is generálhat egy közösségben. A vallásosság csökkentheti a felelősségérzetet, hiszen egy felsőbb hatalomtól várja a megoldást, illetve korlátozhatja a párválasztást és az önkifejezést.
Az ateizmus szabadabbá és racionálisabbá teszi az egyént, viszont döntéseit illetően nagyobb felelősséget rak a vállára. Az élet végességének tudata pedig arra ösztönözhet, hogy jobban megbecsüljük a jelen pillanatait. Az ateista általában nyitottabb és elfogadóbb más kultúrákkal és nézetekkel és jobban értékeli a társadalmi igazságosságot is. Mivel nem hisz a kozmikus tervben, saját szerepét fontosnak tarthatja a világ formálásában, ezért rendszerint nagyobb az ambíciója is erre. Az élet végessége viszont sokak számára ürességgel, kilátástalansággal és szorongásérzéssel járhat. Számos társadalomban az ateizmus nagyobb bűnnek számít, mint más vallások gyakorlása, s még egyes fejlett demokráciákban is kirekesztéssel járhat. Hozzátenném, hogy a vallásosság és az ateizmus mind indíttatás, mind mélység tekintetében sokrétű – itt kifejezetten a vallásukat nem csupán mázként viselő, hanem valódi meggyőződésként átélő egyénekről, valamint a racionális megfontolásból vallástalanul élőkről van szó.
Összegzés
Az embernél az éntudattal – a biológiai mellett – egy új identitás keletkezett. Génjeink és tudatos énünk érdekei rendszerint megegyeznek, de nem mindig ez a helyzet. Például az életünk során nem feltétlenül szeretnénk kizárólag a biológiai missziónk megvalósításán fáradozni, s szemben genetikailag kódolt sorsunkkal, a legtöbben nem várjuk örömmel az öregedést, a velejáró betegségeket és a halált. Az evolúció úgy alakította a DNS-ünket és az idegrendszerünket, hogy kellemes érzésekkel jutalmazza a számunkra hasznos dolgokat. Ezt az apparátust képesek vagyunk használni nem csupán öncélúan élvezetes tevékenységekre, hanem másokat és a közösséget segítő nemes cselekedetek végzésére is. Sokak számára a transzcendentális figyelem hiánya, valamint a biológiai meghatározottságra épülő életfilozófia nem kielégítő. Minél mélyebben látjuk a világ dolgait, benne saját motivációinkat, annál inkább alakíthatunk ki autonóm életet. Az örök mennyei boldogsággal persze vetekedni nem lehet, de az nem létezik, a földi lehetőségek viszont igen. Eszerint kell terveket alkotni. Személyes létünk elképesztően valószerűtlen. Végtelen számú éntudat soha nem kap lehetőséget a létezésre. Ráadásul, a kozmikus idővonal évmilliárdos útja során jelenleg éppen abban a hihetetlenül szűk idősávban tartózkodik, melyben a mi személyes létünk lángja lobbant fényt a halál végtelen sötétjében egy pillanatra. A létezés öröm és izgalom. Értékelni kell ezt a csodát, amíg csak lehetőségünk van rá.
***
Ebben az írásban szerepelnek olyan állítások, melyeket nem konkrét kutatásokon alapulnak, mert túl elvontak ehhez. Ezek biológiai szemléletből fakadnak. Az írás nem egy tudományos értekezés, hanem inkább egy értelmiségi merengés a lét értelméről, szubjektív nézeteket is kifejtve, nem mindig szakmai terminológiát alkalmazva. A mondatszerkesztés gyakran metaforikus elemeket tartalmaz, a mondanivaló pedig néha allegorikus formában van megfogalmazva. Nyilvánvaló, a géneknek nincs szándékuk, az evolúciónak pedig nem létezik előre meghatározott célja, még ha az írásban megszemélyesítést is alkalmazok. A nézeteim redukcionistának tűnhetnek, de én úgy vélem, hogy nem ez a helyzet, ugyanis a viselkedés genetikai kontrollját nem determinisztikusnak gondolom.
