Hegyi Iván: Núñez, Waldo: szörnyű szaldó

A Valencia futballcsapata 1962-ben és 1963-ban is elnyerte a Vásárvárosok Kupáját. Az előbbi év döntőjében 6:2-vel és 1:1-gyel intézte el a Barcelonát – amelynek mindhárom gólját Kocsis Sándor érte el –, az utóbbiban mindkétszer győzött a zágrábi Dinamo ellen (2:1, 2:0).

Közben Valenciában 3:0-val, a Népstadionban 7:3-mal intézte el az MTK-t, amely a visszavágóra kölcsönkérte a bajnoki címvédő Vasas két csatárcsillagát, Machos Ferencet és Farkas Jánost. (Erre a korabeli szabályok lehetőséget adtak.) Az angyalföldi vendégművészek nem sokat segítettek: Machos ugyan két gólt is lőtt, de mi volt az a spanyol heteshez képest!

A VVK újabb évadának negyeddöntőjében az Újpest futott össze a Valenciával. Az első meccset március 8-án, a nemzetközi nőnapon, egy héttel az NB I nyitánya előtt rendezték, azaz Göröcs János és társai még nem vívtak tétmérkőzést 1964-ben, a La Liga viszont javában zakatolt, a házigazda menetből játszott a lilákkal.

Meg is lett az eredménye.

A Valencia az MTK után az Újpestet is kitömte, a Mestalla stadionban 5:2-re győzött. Góljait két dél-amerikai csatár szerezte: a montevideói Nacionaltól szerződtetett, hétszeres uruguayi válogatott Héctor Núñez kettőt, a riói Fluminensétől igazolt, ötszörös brazil válogatott Waldo Machado hármat rámolt be. (A 7:3-as vendégjátékon fordított volt a helyzet: Núñez triplázott, Waldo duplázott. Utóbbi brazil klubjában is púpozott rendesen: 403 találkozón 319-szer – majd a Valenciában 216 meccsen 115-ször – tömte ki a hálót.)

Hogy az újpestiek nem voltak játékban, az háromszorosan visszaütött: Lung Ferenc kapus beszedett két „leventét”, majd azután, hogy a lilák 3:2-re megközelítették a szűk fél órán belül 3:0-s előnyt szerző Valenciát, dr. Rajna Károly, az öngólok professzora – nem tudni, mi okból – a feje fölött, röplabdás módjára paskolt a labdába. Kevin Howley angol játékvezető nem tehetett mást, tizenegyest ítélt, és a büntetőből Núñez a hálóba lőtt.

S még így sem veszett el semmi!

Az 5:2 kétségkívül komoly fór volt, ám a Dózsa vezérkara egy hónappal későbbre, április 8-ra tempírozta a visszavágót, mert március 14-én és 15-én, a bajnoki rajton is hóban-fagyban futballoztak minálunk. Az FTC–Komló találkozó előtt a közönséget arra kérték a Népstadion megafonjain keresztül, hogy legyen kedves letaposni a havat, különben nem lesz mérkőzés. A (különböző források szerint) öt-tízezer néző nagy része örömmel vállalkozott a hótiprásra, majd még boldogabban fogadta Albert Flórián két gólját, amelyet Perecsi Tibor, majd Rákosi Gyula – és mindenekelőtt a publikum – készített elő (2:0).

A VVK-visszavágót a Megyeri úton tartották, már jó időben, bár a spanyolok nem élvezték a tavaszt, mert kapusuk, a legendás Ricardo Zamora hasonló nevű fia, röpködött, akár a halászsas. A 12. percben azonban a fészekben bámészkodott, majd azt mondta: „Nem is tudom, hogyan kaphattam be azt az első gólt. Ártatlan helyzetnek látszott, amikor Bene Ferenc kapura lőtt. Először azt hittem, mellé megy, aztán mellettem levágódott, és bepattant. Még jó, hogy apám nem látta.”

A papával kapcsolatban hozzátette: „Valahányszor külföldön vagyok, mindenki az iránt érdeklődik, mi van az öreggel. Mindig csak ő az érdekes, én soha.”

Pedig az akkor már 29 éves gyerek három VVK-döntőn játszott, akárcsak Vicente Piquer, Juan Carlos Quincoces, Roberto Gil, José Urtiaga, Vicente Guillot, valamint Núñez és Waldo. Mert a Valencia harmadszor is finalista lett, jóllehet Újpesten közel került a kieséshez. Alelnöke, Enrique Villalonga Monforte nem hiába említette a mérkőzés előtt: „A háromgólos előny tekintélyes, de nem behozhatatlan.” A magyar csapat 3:1-re nyert, majd a Népszava azt írta: „Helyzeteik alapján a lila-fehérek nemhogy ledolgozhatták volna háromgólos hátrányukat, de akár hat-hét góllal is győzhettek volna.”

Ez részint szép, mert a vendégek harmadik dél-amerikai légiósát, az argentin José Sánchez Lagét csapattársa, az 1964-ben tartalékos Európa-bajnok Paquito „a második Di Stefanónak” nevezte, azaz a Valencia tele volt nemzetközi menővel. (Igaz, a Barcelonában tartott döntőt 2:1-re elveszítette a három Eb-aranyérmest – Severino Reiját, Marcelinót, Carlos Lapetrát – bevető Zaragozával szemben.)

A Népsport a Megyeri úti – vereséggel felérő – győzelem után megjegyezte: „Akik nem látták a mérkőzést, el sem tudják képzelni, hogy az Újpesti Dózsa ezen a találkozón milyen könnyen megszerezhette volna a továbbjutás jogát.”

A Képes Sport hasonló hangnemben kesergett: „Az Ú. Dózsának sajnálatosan és érdemtelenül kellett elbúcsúznia a Vásárvárosok Kupájától, mert – különben kitűnő – belső csatárai a százszázalékosnál is biztosabb gólhelyzeteket egymás után kihasználatlanul hagyták.”

A lap elmerengett: „Furcsák ezek az oda-vissza játszott és rendszerint a gólarányon eldőlő kupamérkőzések. Kétségtelen, még nem sikerült jobbat, igazságosabbat kitalálni. Mégis elgondolkodtató, hogy – csekély kivételtől eltekintve – akármilyen minőségi különbség van a két együttes között, többnyire az otthon játszó csapat győz. Ellenfele az első találkozón csak arra törekszik, s taktikailag is arra rendezkedik be, hogy veresége ne legyen egy-két gólosnál nagyobb arányú. A visszavágón pedig – a szerint, hogy hány gólos előnnyel érkezik a vendégcsapat –, csak arra vigyáz, hogy eggyel kevesebbet kapjon, mint amennyi az előnye. Ez a gyakori helyzet ismétlődött sajnálatosan a Dózsa esetében is.”

Ifjabb Ricardo Zamora a visszavágó után azt kérte: „Ne haragudjanak ránk az újpestiek! Sokkal jobban játszottak ezen a mérkőzésen, szerencsénk volt, hogy mi mentünk tovább. De hát ilyen a kupa.”

Ám azokban a napokban nem a VVK-meccs tartotta lázban a fővárost. Egy héttel a visszavágó előtt, március 31-én érkezett ugyanis Budapestre Nyikita Szergejevics Hruscsov szovjet pártfőtitkár, aki csak a Nemzeti Sportcsarnokban április 9-én rendezett „forró hangulatú” nagygyűlés másnapján utazott el. A korabeli beszámoló szerint „a baráti találkozóra tízezrek készültek, de csupán háromezer embernek jutott hely”.

Az újpesti játékosokban azonban nyomot hagyott a méltánytalan búcsú, és a hétvégi bajnokin sehogy sem tudták bevenni a Tatabánya kapuját (0:0). A Bányász, amelyben a jelenkori színművész Nagy Ervin édesapja is játszott – négy olimpiai bajnok, az 1966-os vb-n brazil-verő Gelei József és Szepesi Gusztáv, valamint Csernai Tibor és Menczel Iván társaságában –, korántsem csupán kibekkelte a meccset: Csernai és Menczel egyaránt kapufát lőtt.

A korabeli vidám hírek között felelevenítették, hogy a 15 ezer néző egyike bekiáltott a délelőtt 11-től rendezett, televízióban is közvetített Megyeri úti matinén: „Ébresztő, fiúk! Mindjárt dél van, hasatokra süt a nap!” Egy másik drukker így reagált: „Ne bántsa őket! Fáradtak a szerdai meccstől.” Az ébresztős viszontválasza ez volt: „Ne mondja! És szerdán mitől voltak fáradtak?”