Két belga, egy orosz, egy kínai egyetemista Egerből, hat-hét brazil vendéghallgató Pécsről, német és olasz rendszámú autók a főutcán. Ennyi külföldit egyszerre talán még sosem látott a Heves és Borsod megye határán, egy szőlődombok alatti völgyben megbúvó kicsi falu, Novaj, ahol február utolsó, március első hétvégéjén majdhogynem megduplázódik az 1300 fős település lélekszáma. Egy csak itt honos télbúcsúztató, tavaszköszöntő ünnep miatt sereglenek ide az utóbbi pár évben már egyre többen és többen, hogy részt vegyenek a helyi népszokásban, a remélésben.
Külső szemlélődő számára ez leginkább annyiból áll, hogy maskarába öltözött fiúk, férfiak, s ma már egyre többen lányok is, összekormozzák az utcára kiálló itteniek és az idelátogató vendégek arcát, amiért cserébe tojást, kolbászt, paprikát, hagymát kapnak – ebből végül egy közös nagy kondérban főzik meg azt a tartalmas rántottát, amivel jól laknak a fesztiválozók. Idén akkora volt a tömeg, hogy sok helybéli szerint a remélés már „kinőtte” a kis falut, volt, hogy alig araszolva tudtak vonulni egy-egy szűk utcán.
A közösség számára azonban mindez többről szól, mint egyfajta látványos, vidám felvonulás. Van ugyanis abban egyfajta önzetlenség, ahogyan a szó hagyományos értelmében szívélyesen vendégül látják egymást és az idegeneket is.
– Már a harmadik fánkot eszem, az előbb kaptam egy kupica pálinkát, nagy kondérban fő a forralt bor, a tea, zsíros kenyeret osztogatnak a népviseletbe öltözött lányok, fiúk. Egy fillért sem kérnek érte, amin az én budapesti és balatoni fesztiválokon edződött lelkem nagyon meghatódott – mondta egy szentendrei fiatalember a régi Magtár előtti kis téren, ahol táncolni állt meg a tömeg. Mindez persze a novajiaktól meglehetős áldozatot kíván, volt olyan idősebb asszony, aki kisnyugdíjas létére három-négy tálca süteményt is megsütött, hogy abból kínálja az ideérkezőket.
Igaz, a néhány évvel ezelőtt alakult Novaji Remélők Egyesülete sokaknak segített liszttel, vajjal, cukorral, hogy legalább az errefelé pampuszkának nevezett fánk alapanyagait ne kelljen boltban megvenni – tudtuk meg Dobó Zsófiától, az egyesület korábbi elnökétől, jelenlegi titkárától. Ő felidézte: már az 1800-as évek közepétől vannak írásos emlékek a remélés szokásáról, de igazából az utóbbi 7-8 évben vált szélesebb körben is ismertté. Főként, hogy 2016-ban egy helyi asszony, Juhász Józsefné kezdeményezésére, az akkori polgármesterrel, Kádár Katalinnal karöltve sikerrel pályáztak, s a népszokás felkerült az UNESCO szellemi kulturális örökség nemzeti jegyzékébe is.
Régen csak maskarába öltözött nőtlen legények vehettek részt a falut végjáró menetben, lányos házakat keresve, ahol jól összekormozták a hajadonokat. A korom lemosása jelentette a megtisztulást, azt, hogy megszabadulnak a rontástól, a bajtól, a betegségektől. Mivel termékenységvarázsló hatást is tulajdonítottak neki, nagy szégyen volt, ha egy eladósorban lévő lányt nem kormoztak össze, mert úgy tartották, hogy abban az évben nem fog elkelni, nem lesz udvarlója.
De mennyire vonzza a mostani fiatalokat egy ilyen hagyományos, népi rendezvény, nem tartják-e cikinek, hogy részt vegyenek benne? A tíz évvel ezelőtt családostul Egerből egy társas házból Novajra költözött Tóth Gáborné férjével s gyerekeivel már a kezdetektől bekapcsolódott a programokba, a családfő rendszerint be is öltözik, s bekapcsolódik a menetbe, így „gyüttmentként” is oszlopos tagjai a remélők egyesületének – mondta. A lányok saját népviseletet varrattak, s minden évben tele a házuk barátokkal, rokonokkal ilyentájt. Dobó Zsófia ehhez hozzátette: legalább 40-50 helyi fiatal lány öltözik be minden évben, s mivel nincs mindenkinek saját népviselete – ami cipővel együtt akár 150-200 ezer forintba is belekerül egy egyszerűbb anyagból készítve – szinte verseny van a szabad ruhákért, s évről-évre jelentkeznek újabb lányok, hogy ők is szeretnének részesei lenni az eseménynek.
Miután a remélés az UNESCO szellemi kulturális örökség rész lett, egyfajta édes teher nyomja a novajiakat, hiszen egyre többen és többen jöttek megnézni ezt a hagyományt, s mind nagyobb tömeget kell vendégül látni. Ugyanakkor ez sokak számára leginkább családi esemény: ilyenkor akár távolabbról is hazalátogatnak a gyerekek, az unokák, így ez a nap egyfajta biztos pont az életükben a találkozásra.
