A magyar film- és színházművészet egyik legeredetibb egyéniségét vesztettük el. Talán elég öt perceket megnézni alkotásaiból, a Céllövöldéből, a Torzókból, A martfűi rémből, hogy a legismertebbek közül említsünk hármat, és belénk ég művészi világának képe. Nem egyszerűen a stílusa volt sajátos, nem a problematika, amellyel foglalkozott. Egyedi látásmóddal, szemlélettel rendelkezett, e szavak legmélyebb, legősibb értelmében. Ez a látásmód ugyanis nem kiforrott nála, nem kimunkálódott érdeklődés mentén, tanulás, intellektuális erőfeszítések, alkotói gyötrődések során, hanem mintha személyiségének egészen szerves része lett volna.
Nevelőotthonokban nőtt fel. Egyik utolsó interjújában arról beszélt, nem szokott szó esni ennek a sorsnak egy nagyon lényeges mozzanatáról. Amikor valaki kikerül egy otthonból, megretten, hogy az életben folyamatosan döntéseket kell hoznia. Hiszen addig mindent megmondtak neki, hogy mit egyen, milyen ruhát vegyen fel, mit csináljon. Ezek után a találkozás az önálló élettel, a saját személyiséggel újabb traumát okoz.
Nem lehet persze ezekből az alapélményekből egyenesen levezetni életművét, de az biztos, hogy másképp közelített a világhoz, mint a rendezettebb körülmények között szocializálódók. Miközben be akart és be is tudott illeszkedni a közösségekbe, a művészeti életbe. De mindvégig ott rezgett műveiben a traumatikus lét őssejtje. Amelytől a megrázkódtatások sikeresnek mondható feldolgozása után sem lehet nagyon szabadulni. Hőseinek többsége a kapcsolódást keresi az élethez, de az sehogy sem áll össze bennük koherens, magabiztosan megélhető egésszé. A szépsége felcsillan, de az öröme nem. Sopsits Árpád minden történetén, életképén uralkodik a szorongó szenvedés, a kitaszítottság félelmének dermedtsége. Amivel az egymás iránti érzékenység és felelősségérzet táplálásához adott lelkünkbe égő művészi impulzusokat.
Meghalt Sopsits Árpád