Az egyik vasárnapon leküldtem a pincébe a férjemet az utolsó, tavalyi bodzaszörpért. Bodzaszörpöt már lassan húsz éve készítek, ugyanis amerre lakunk, a vasúti sínek mentén szép kis bodzabokrok nőttek. Arrafelé alig van autós forgalom, így adta magát a helyzet, hogy minden tavasszal a gyerekekkel leszedtünk jó pár bodzatányért, és szörpök készültek belőlük évről évre. Sajnos már jó pár éve kivágták a bodzabokrokat a sínek mellől, igazából a mai napig nem tudom, kit zavarhattak, úgyhogy azóta bodzakommandó üzemmódban kutatjuk a bokrokat, eddig mindig sikeresen.
No tehát, a férjem lebattyogott a kilenclakásos társasházunk második emeletéről a pincébe, ahol a bodzaszörpös üvegek türelmesen várják a hűvösebb helyiségben méltó sorsukat. Igen ám, de amikor leért, azzal szembesült, hogy áll a víz a pince folyosóján. Még éppen egy ujjnyi volt, de ugyebár ez sem természetes egy pincében. A mi kis pincerészünk a folyosó végén, balra található. Oda még nem ért el a víz, úgyhogy felkapta a bodzaszörpöt, és azonnal riasztotta a lakókat, ugyanis valakinél elrepedt a vízvezeték. Mindenkihez becsöngetett, és pillanatok alatt felállt a válságstáb...
Végre történik valami a házban, és beszélgetnek egymással az emberek. Kellemes kis vasárnapi légyottot hozott létre pillanatok alatt. Hamar fény derült a turpisságra, ugyanis a földszinten az egyik lakást nemrég újították fel, és valószínűleg a vízvezeték-szerelő mégsem végezte tökéletesen a munkáját. A vizet azonnal elzárták, a pincéből a vizet felmosták, és cirka fél óra alatt minden a helyére került, mindenki megnyugodott. Már viccelődtek is az eseten, az egyik itt lakó öreg hölgy azt mondta, hogy az esti imájába feltétlenül megemlíti a bodzaszörpöt, mert ha vasárnap délután nem vágyunk az utolsó üveg bodzaszörpre, bizony elönthette volna a házat a víz. Megható, hogy egy bodzaszörp is képes olykor hatalmas tettekre.
