A két háború közötti magyar baloldalon elterjedt a gondolat, amit plasztikusan Révai József fogalmazott meg a Marxizmus és népiesség című művében, miszerint a magyar parasztság „haladó, demokratikus gondolkozású része” a Dunától keletre található. „Vajon” - teszi fel a kérdést a későbbi kommunista kultúrpolitikus, éppen a népi írók munkáira, az idézett szövegrészben Féja Gézára hivatkozva - „gazdasági, társadalmi, politikai szempontból nincs semmi különbség a Dunántúl »kifáradt« parasztja között, aki nemcsak egykézik, hanem félig-meddig pusztulni hagyja a gazdaságát, és aközött a kecskeméti, nagykőrösi, makói gyümölcsös kertész, hagymás paraszt között, aki nemcsak gazdaságát virágoztatja fel, hanem a politikai haladás követelményei iránt is fölöttébb fogékony.”
Mielőtt ez is a sztereotípiákra épülő, ideáltipikus református, kuruc Alföld és katolikus, labanc Dunántúl mondvacsinált ellentétéről szóló, sokadik aktualizálgató bőrlehúzásnak tűnne, nem árt figyelembe venni a történelmi körülményeket, amelyek 1938-ban Révait a fenti mű megírására késztették: a kommunista pártnak valamit kezdeni kellett a parasztkérdéssel. Nem megyünk bele, vajon volt-e igazság a fenti mondatokban, az azonban bizonyos, hogy ha nem is a szó szoros értelmében vett demokratikus, de 48-as gondolkozású, 1848 liberális és szociális törekvéseit pártoló, annak lángját őrző kisnemesség tömegei éltek a Dunántúlon (is). Révai maga is hivatkozik 1848 jogegyenlősítő örökségére, csak éppen az alföldi parasztság és mezővárosi polgárság esetében.
Társadalomtörténeti okokból a Dunántúlon, éppúgy, mint a Felvidék keleti részén nagy számú kisnemesség élt, legtöbb esetben a parasztságtól nem sokban különböző életfeltételek és tárgyi kultúra közepette, ám a nemesi oklevél által nyújtott előnyben, miszerint első kézből ismerhették meg a kor eszméit, írhattak és szónokolhattak politikusként, bekapcsolódhattak a közéletbe. Sokan a kiváltságos helyzetüket arra használták, hogy a „nyomorult adózó nép”, a misera plebs contribuens érdekében lerombolják a kiváltságok rendszerét, amelyeknek személyesen előnyeit élvezték, és megnyissák az alkotmány sáncait a nem nemes országlakosok előtt. Még inkább érvényes ezen attitűd a valamelyest jobb módú köznemességre.
Ezekből a nemesi rétegekből olyan neves liberális politikusok jöttek, mint Kossuth Lajos, Szemere Bertalan, Mocsáry Lajos, Irányi Dániel és Justh Gyula, irodalmárok, mint Jókai Mór és Vajda János, hadvezérek, mint Görgei Artúr, és a sor még hosszan folytatható.
A Balaton szomszédságában fekvő Mezőföldön, a Dunántúl keleti részén található Mezőszentgyörgyön született, ma 183 éve a XIX. századi köznemesi liberalizmusnak az egyik utolsó mohikánja, Eötvös Károly. Ma leginkább arról ismerik, hogy a tiszaeszlári perben a vádlottak védője volt. Már csak ezért is méltó a figyelmünkre és megbecsülésünkre.
De a tiszaeszlári perben, az antiszemita érzelmek tombolása idején játszott toleráns szerepe következménye volt annak, hogy kossuthiánus, liberális szellemben nevelkedett. A Kossuthok, Mocsáry Lajosok méltó harcostársa volt. A köznemesi liberalizmus legjobb hagyományait vitte tovább, mint a népközeliség (amelybe nem egy sorstársánál azért becsúszott mindannak lebecsülése, ami nem magyar népi, s így sokan elsodródhattak más irányokba), a klasszikus latinos műveltségre való igény és a jogérzékenység (ez utóbbi mára mintha kiveszett volna a széles társadalomban).
Ráczkevi Eötvös Lajos és bocsári Ujhelyi Lídia fia számára a szülőföld tájai iránti szeretet, a szülői háztól és a pápai református kollégiumtól kapott politikai és vallási örökség, valamint az 1848-49-es forradalomról és szabadságharcról szerzett gyermekkori élményei szolgáltak útmutatóként. Ne feledjük, hogy Eötvös 1842-es születésűként hatéves volt 1848-ban, és a lázadó kamaszévek pont a Bach-korszaknak nevezett neoabszolutizmus idejére estek. A szocializáció szempontjából fontos életkori élmények és a pápai református nevelés találkozott.
A felekezeti toleranciát a református kollégiumban tanulhatta meg, egy olyan felekezet fiaként, amely a megelőző évszázadokban gyakran szenvedett üldözést a katolikus vallású Habsburgok birodalmában. Másfelől pedig a felekezeti elfogultságok és gyűlölködések elutasítása a következménye lehet annak, hogy 1859-ben a soproni evangélikus líceumban tanult, és mindemellett mégiscsak egy katolikus vallású régióban élt. Különböző vallások, értékek megismerése kedvezően hatott Eötvös toleráns habitusának kialakulására.
1854-ben egy Dús János nevű barátjával nyári vakációra indult, és bejárta a Balaton környékét. Ennek a gyerekkori utazásnak az emléke az Utazás a Balaton körül című, 1901-es könyv, amely műfajilag besorolhatatlan – önéletrajzi emlékek, történelmi anekdoták, adomák, természeti leírások, a tájról és az emberekről szóló eszmefuttatások váltogatják egymást.
1863-ban a pápai jogakadémia tanulójaként belekeveredett az Almásy Pál által vezetett összeesküvésbe. A komáromi várból ügyvéd barátja, Szabó Gábor segítségével szabadult ki. A kudarc meggyőzte arról, hogy el kell fogadni a kiegyezést. A történelmi kompromisszum megkötését követően Deák Ferenc híveként vett részt a közéletben. A politikusi tevékenység mellett vezércikkeket írt a Pesti Naplóba, a nyarat pedig felesége, Fromm Etelka oldalán a mezőszentgyörgyi házában vagy a balatonszemesi nyaralójában töltötte.
1878-ban, kiábrándulva a kiegyezésből 48-as programmal csatlakozott a Függetlenségi Párthoz. Folyamatos országgyűlési képviselősége mellett vállalta a tiszaeszlári perben a védelmet. A per történetét megírta A nagy per, mely ezer éve folyik című 1904-es könyvében. Az ország elitje, Eötvössel egyetemben, elutasította az antiszemitizmust. Az antiszemita agitációval szemben szellemi téren nagykoalíció jött létre, amely szinte példátlan a magyar történelemben: a miniszterelnök, Tisza Kálmán, Andrássy Gyula, a Tisza-kormány politikai ellenzékének számító Eötvös, Ferenc József és az emigráns Kossuth egy platformra került a kérdésben.
Az 1880-as évek közepétől mindinkább visszavonult a politikától a Vajda, ahogyan ekkoriban hívei nevezték a joviális, barátságos Eötvöst, aki a délutáni alvást követően az Abbázia kávéházban szívesen szórakoztatta anekdotáival a közönséget. Rövid ideig elvállalta a Függetlenségi Párt vezetését, és a párt liberális részéhez tartozott, amely akkor sem engedett a 48-as kossuthiánus jogegyenlőség megőrzéséből, ha az ellentétbe került a függetlenség ügyével.
Az 1890-es években a modernitáshoz, szekularizációhoz, az egyházpolitikai törvényekhez kapcsolódó konfliktusok mindinkább átrendezték a közjogi kérdések (közös hadsereg ügye, Bécshez való viszony) mentén konfrontálódó kormánypárti-ellenzéki erőteret. Eötvös politikai ellenfelei beterjesztették az egyházpolitikai törvényeket, és ő természetesnek tartotta, hogy liberális alapállásból támogassa a polgári házasság, az állami anyakönyvezés és a zsidó vallás egyenjogúsításának ügyét. Mivel pártja többsége merő ellenzéki taktikából nem támogatta az egyházpolitikai törvényeket, Eötvös lemondott. 1893-ban meglátogatta Kossuth Lajost Torinóban, és az általa vezetett gyűjtőbizottság megvásárolta a „turini remete” könyvtárát a Nemzeti Múzeum részére.
Az I. világháború idején évente elhunyt a függetlenségi politika egy-egy „nagy öregje”. 1915-ben Madarász József, a „cinkotai kurucok” egyike, aki tüntetően távol maradt Ferenc József megkoronázásától. 1916-ban – Görgei Artúrral és Ferenc Józseffel egy esztendőben – Eötvös, 17-ben pedig Justh Gyula. Szimbolikus, hogy azok, akik látták a nagy elődöket, a liberális korszakot, nem érték meg eszményeik összeomlását. Krúdy Gyula a tiszaeszlári perről írott könyvében, Gerencsér Miklós A gyűlölet ellenfele című életrajzi regényében állított emléket a humánus, toleráns Eötvösnek.
A szerző történész, politológus, a Méltányosság Politikaelemző Központ főmunkatársa.
