Módosult a terv: 2026-ra mégsem a melegek, az újságírók, az ellenzékiek stb. lesznek kinevezve fő ellenségnek, hanem az ukránok. Az igazmondás keresztény erényével sajátos viszonyt ápoló magyar kormányfő annál őszintébben beszél, minél inkább sarokba van szorítva. Mondott ő már sok mindent – onnantól, hogy szükség van „valamire” Magyarország és Oroszország között, odáig, hogy támogatja a szuverén Ukrajnát –, de tudhattuk: az, hogy mit gondol igazából, csak akkor derül ki, amikor nincs tér a további mellébeszéléshez. Ez a pillanat jött most el: keleti szomszédunk léte a tét, és egy ország, egy nemzet ugyanúgy nem tud „egy kicsit” életben maradni, mint egy ember. A valóság ezúttal tényleg fekete-fehér – ha pedig az a kérdés, hogy Ukrajna legyen, vagy ne legyen, akkor Orbán Viktor egyértelműen a nemlétre szavaz.
Hazug érvekkel, természetesen, ahogyan tőle megszokhattuk. Ukrajna GDP-je az EU összesített GDP-jének 1%-a: ha az összes ukrán közkiadást az EU fedezné (amit egyébként kizárhatunk), uniós szinten az is csupán alig észrevehető pluszterhet jelentene. Az EU-támogatások egy ország bruttó nemzeti termékének nagyjából a 3-4%-át szokták kitenni. Aki azt mondja, hogy a 100 százalék 1 százalékának a 3-4 százaléka (vagyis az uniós GDP 3-4 tízezreléke) csődbe taszítaná az egész Európai Uniót, az jó esetben csak számolni nem tud, rosszabb esetben eltévedt a saját füllentései között. Ráadásul, ha még emlékszünk a magyar EU-csatlakozásra, az agrár- és egyéb támogatások felmenő rendszerben, évről évre növekvő mértékben történő bevezetésére is megvannak a mechanizmusok. Vagyis nem arról van szó, hogy egy új tagállam rögtön megkap mindent – a magyar meg a lengyel mezőgazdaság sem így csatlakozott. És ott van még az időtáv is: a magyar belépés előkészítése (miközben mi a legfejlettebb kelet-európai ország pozíciójából indultunk, és nem volt nálunk háború) másfél évtizedig tartott – nincs komoly ok feltételezni, hogy az ukrán, ha tényleg szóba jönne, rövidebb ideig tartana.
Egyszóval ellenérvek helyett hazudozás van, a kurzuskeresztény rezsim szokása szerint, meg egy arcpirító, minden tisztességes magyar embert szégyenkezésre késztető, a józan mérlegelés helyett szimplán a választó irigységére építő kampány. Kedves állampolgár, Orbán Viktor voltaképpen nem Ukrajnát írta le, hanem téged: rólad állította ki a bizonyítványt, hogy versenyképtelen, önző, ostoba taplónak néz – pontosan ezt az embertípust célozza az üzeneteivel.
Ámde az az állítás – az a vád –, hogy az EU „életben akarja tartani Ukrajnát” (aminek „nem szabad megtörténnie”), még ebből a gyászos keretből is kilóg. Mert nézzük meg, mi lenne a másik opció. Ha Ukrajna nincs életben tartva, akkor orosz gyarmattá válik, az orosz hadsereg pedig Záhonyig jön. Mi leszünk a(z egyik) frontország, ahol a NATO és a vele egyértelműen ellenséges Oroszország farkasszemet néz. A keleti út- és vasútvonalaink nem egy újjáépülő szövetséges államba vezetnek, hanem sehová - vasfüggönynek hívtuk az ilyet egy rendszerrel ezelőtt. Ukrajnából újabb tízmilliók kerekednek föl: mindazok, akik nem akarnak orosz megszállás alatt élni, beleértve minden bizonnyal a kárpátaljai magyarokat is. Mi pedig, mármint Magyarország, beleragadunk a keleti végvár szerepkörbe: vagy beleállunk, mint az Oroszországgal szintén határos lengyelek meg baltiak, és fegyverkezünk/militarizálódunk, vagy (ami sokkal valószínűbb) felgyorsul a putyinizálódás, és vele a nyugati világból kifelé röptető hatás.
A magyar miniszterelnök legújabb, 15 éves uralkodását megkoronázó ajánlatának ez utóbbi a lényege: választhatunk, hogy a legrozogább nyugati helyett (ahová a vezetésével leküzdöttük magunkat) nem akarunk-e mégis inkább a legvidámabb keleti barakk lenni. Mint a NER története során mindig, most is csak arra érdemes figyelni, hogy ami jó az uralkodó családnak, az vajon jó-e a nemzetnek is. Egyértelműbben fogalmazva: tisztelt magyar honfitársunk, arról ismerheted fel, hogy közel kerültél a hazaáruláshoz, hogy Orbánnal, Orbánért lelkesedve olyasminek tapsolsz, ami nyilvánvalóan a haza vesztét okozná.