Március eleje pozitív változást hozott az Európai Unió tevékenységében. Az Európai Tanács informális ülésének szellemisége és döntései - Magyarország sajnálatos különválása ellenére -, valamint az európai katonai vezetők tervezett párizsi találkozója azt jelzik, hogy az EU ébredezik. Kezd egyre hangosabban és egy hangon beszélni, komolyan veszi fegyverkezési szándékait, és remélhetőleg olyan szereplővé válik, amely a jövőben képes lesz hitelesen alátámasztani politikai akaratát.
Alapvető fontosságú azonban annak biztosítása, hogy Európa katonai ambíciói ne indítsanak el egy új fegyverkezési versenyt. Ez a bizalom további gyengülését, a feszültségek fokozását és a jövőbeli konfliktusok kockázatának növelését eredményezné. Végső soron éppen azokat a célokat ásná alá, amelyeket Európa el akar érni. Ezért, jóllehet az EU katonai képességeinek megerősítése kötelező, ugyanilyen fontos a destabilizálódás megelőzése is.
Az Európai Uniónak nem szabad kizárólag katonai megoldásokra támaszkodnia. E téren tett erőfeszítéseit egy békekezdeményezéssel kell kiegyensúlyoznia. Helmut Schmidt kancellár „kinyújtott kezek politikájához” hasonlóan, az Európai Uniónak kétirányú megközelítést kell követnie, és a határozott elrettentést a diplomáciával és a párbeszéddel kell kombinálnia.
Fentiek szellemében az Európai Unió meghirdethetne egy „olajág-stratégiát”. Ez lehetőséget kínálna a gyengülő multilateralizmus újjáélesztésére, ellensúlyozná az „erősebb joga” elven nyugvó tranzakciós politikát, és megerősítené a nemzetközi normákat, köztük a szuverenitást és a területi integritást tiszteletben tartó, szabályokon alapuló rendet.
Egy széleskörű multilaterális konferencia köré összpontosuló “olajág stratégia” keretet biztosíthatna a megosztottságot átívelő párbeszédhez, ahol a résztvevők levonhatnák a hidegháború utáni időszak tanulságait, beleértve az orosz inváziót is, és kialakíthatnák a regionális és globális szabályokat, ami alapvető előfeltétele mind az európai stabilitás biztosításának, mind a kialakuló világrend kihívásaira való reagálásnak.
Az “olajág stratégia” végrehajtása során az EU-nak az atlanti szövetségen belül is el kell végeznie egy házi feladatot. Európának rá kell mutatnia, hogy az „Amerika az első” tranzakcionális politizálás potenciálisan elszigetelődéshez, rivalizáláshoz és végső soron káoszhoz vezet. Tekintettel arra, hogy egy ilyen pálya az egész Nyugat hitelességének ártana, hasonlóan a liberális világrend idején tapasztalt problémákhoz, az EU nem engedheti meg magának, hogy egy ilyen forgatókönyvbe belesodródjon.
Sokan ezt a megközelítést túl gyenge vagy puha ábrándozásnak tarthatják, különösen egy folyamatban lévő háború fényében. Érdemes azonban felidézni, hogy az akkoriban hevesen vitatott „kinyújtott kezek politikája” is végül az 1987-es INF-szerződéshez vezetett, amely felszámolta a szovjet SS-20-as közepes hatótávolságú ballisztikus rakétákat, és elősegítette a békés légkört Európában, ami a Varsói Szerződés rendszereinek átalakulásához és a berlini fal leomlásához vezetett.
Minél hamarabb ismerik fel a „régi” és az „új” globális hatalmak vezetői a féktelen hatalmi harc veszélyeit, annál kevesebb kárt fog szenvedni hosszú távon az emberiség. A júniusi NATO-csúcstalálkozó, mint az 1979-es NATO „Kettős Határozat” avatárja, egy lépés lehet ebbe az irányba.
A szerző nyugalmazott diplomata.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.
