Aztán, ahogy kinyitották, úgy be is zárták vagy legalábbis ismét erős kontroll alá helyezték ezeket a levéltárakat. Újabban az a szokás terjedt el, hogy bizonyos jeles, évfordulós dátumok alkalmával az archívumok egyszer csak megnyílnak és nyilvánosságra hoznak jól megválogatott dokumentumokat.
Legutóbb Budapest80 néven nyílt egy link, amelyre az Orosz Védelmi Minisztérium Archívuma pakolt fel Budapest véres ostroma címmel néhány dokumentumot. A nem hadtörténészek számára obskúrusnak látszó kútfők között a következő levélre bukkantam (szabad, hiba-hű fordításomban):
„Magasantisztelendő Tárnok Elvtárs!
Engedje meg tisztelettel, hogy megelőlegezzek Önnek egy darab számát az Oroszország történetének.
Én egy magyar tudós, aki az Orosz történettel foglalkozott. A németekkel szétrombol Magyar szocialista pártnak én képviselő és elnök voltam.
A németek az elmúló év március havának amikor elfoglalták Budapestet, engem mint Orosz barátot, elvtárst elkaptak és Mauthauseni városa híres halálos táborba zártak más politikai elvtársakkal.
Négy hónap nagy sebesüléssel kerültem haza. Otthon a lazaretben opertáltak és amikor jobban érződtem elszöktem és szentember 14-től rejtettem és amikor az orosz seregek elfoglalták Budapestet, akkor én is visszakaptam a szabadságot.
Feltételezem még, hogy én mint politikus a Magyar parlamentben mindig vártam a Magyar seregeket vissza Oroszországból és a nyílt gyűléseken ezt feltételeztem, amit az ide zárt parlamenti napok tanúsítják.
Most én beteg vagyok, azért mégis örömmel veszek részvét a németek és a megsemmisítésük ellen amennyire tőlem kitelik.
Nagy tisztelettel és mély nagyrabecsüléssel maradok tisztelt Tábornok Elvtárs.
dátum, cím, aláírás”
Ezt a levelet Rátz Kálmán nyugalmazott őrnagy, az 1945 előtti idők jól ismert Oroszország-szakértője írta, aki az Oroszország története az ősidőktől 1917. november 6-ig című, 1943-ban megjelentetett nagy összefoglalást is jegyezte. E hasábokon már részletesen foglalkoztam személyével (Oximoron-e a „nyilas ruszofil”? – Rátz Kálmán pályaképéhez. Népszava, Szép Szó, 2024. 10. 12.), ilyen leveléről azonban nem tudtam, jókora meglepetésként ért.
Az eddig is ismert volt, hogy jó lovastisztnek számított, bátor katona volt, aki több harctéri sebesülést szerzett, éveket töltött orosz hadifogságban, küzdött az irredentáért, budapesti MOVE-elnök volt, majd makói leventeoktató, aztán hadi levéltári dolgozó, aki egykori tiszttársa, Gömbös Gyula jóvoltából 1935-ben parlamenti mandátumot kapott. Innentől kezdve szédítő közírói karriert futott be, a debreceni egyetemen doktori címet szerzett, könyveket publikált a legkülönbözőbb tematikában. Később kilépett a kormánypártból, majd belépett Szálasi pártjába, ahonnan szintén kilépett és új, „szocialista” nyilaspártot alapított. 1941 tavaszán járt a Szovjetunióban, a szovjetekhez lojális, elismert „geopolitikai szakértőnek” számított, akit a németek 1944 márciusában több képviselőtársával együtt Mauthausenbe hurcoltak.
Kezdeti katonai pályája és azutáni intellektuális tevékenysége között akkora szakadék tátong, hogy nemrég Lengyel Andrással, a kiváló irodalomtörténésszel, aki először foglalkozott érdemben személyével, még félig viccesen azt is felvetettük egy beszélgetésünk során, hogy az orosz hadifogságból nem is ugyanaz az ember tért haza. (Hiszen már 1915-ben is többször halálhírét keltették.)
Az élete azonban sokkal prózaibb, egyszersmind kalandosabb megoldást kínál a „rejtélyére”. Szintén levéltári kutatásokból derült ki, hogy Debrecenben nem kellett disszertációt írnia, utóbb fény derült arra is, hogy mások művei alapján lett doktor, és könyveit, publicisztikáit is a József Attila asztaltársaságában megismert illegális kommunisták írták. Baloldali, szocialisztikus nézetei, a Szovjetunióval szembeni empátia is tőlük származott, de ezt vegyítette a nemzeti szempontokkal és „szelektív” antiszemitizmussal. Így lett belőle nemzeti szocialista. Nyilas, de nem náci, majd „független szocialista”.
A most előkerült dokumentum akárcsak hazájának, úgy az ő életének is kritikus pillanatában íródott. József Attila élettársának, Szántó Juditnak postázott 1945. március 8-i leveléből ismeretes, hogy a harcok során házából kibombázták, kirabolták, azóta már legalább a hatodik lakásban húzódott meg. Máshonnan tudjuk, hogy Mauthausenből a németek 1944 augusztusban elengedték – hamarabb, mit másokat, s ez a tény később magyarázkodást igényelt az igazolási eljárása során. Innen kórházba került, majd állítása szerint szeptember végétől „illegalitásba vonult”.
A levél tanúbizonysága szerint Rátz Kálmán villámgyorsan reagált a megváltozott helyzetre és pár nappal azután, hogy a németek visszavonultak a Duna jobb partjára és felrobbantották a hidakat, már megtalálta a szovjet városparancsnokot, bár a jelek szerint a nevét nem sikerült megtudnia (P. N. Csernyisov vezérőrnagy). Szántó Judit személyében a kommunista pártszervezetnek is felajánlotta példányait és szolgálatait, s külön a szovjet nagykövetségnek és az újonnan alakuló Magyar-Szovjet Művelődési Társaságnak. Még azt is elérte, hogy az 1945. május 4-i Magyar Közlönyben az Oroszország története című könyvét feloldják a terjesztési tiltás alól. Rátz Kálmán azonban súlyosan tévedett, amikor az hitte, hogy „itt lesz élet és munka” (Levél Szántó Juditnak, 1945. március 8.), Rákosi Mátyás ugyanis nem tartotta őt comme il fautnak. A Magyar-Szovjet Művelődési Társaság főtitkárának Rátzra rákérdező levelére nemes egyszerűséggel csak ennyit írt: „Elutasítani Rácz közeledését. R.”. Viszont legalább nem vonták felelősségre, sőt 1948-ban szabadon Svájcba távozhatott.
Az itt közreadott levél ismeretlen információval nem szolgál. A meglepetést a szöveg katasztrofális helyesírása és nyelvi zagyvasága okozza. Fel is tettem Havas Ferenc nyelvészprofesszor barátomnak a kérdést, hogy vajon milyen nyelven íródott. Látszólag, persze, oroszul, valójában valamiféle orosz-ukrán keveréknyelven és sok hungarizmussal. További furcsaság a levél igényes, szinte kalligrafikus írásmódja és a primitív tartalom kettőssége. Ennek kapcsán azt a feltételezést kockáztatnánk meg, hogy Rátz Kálmán a szöveget egy cirill betűkön nevelkedett valakinek diktálta, s az szolgaian leírta. Ezt látszik alátámasztani az aláírás (szintén hibás) és a főszöveg írásának különbözősége is. Akárhogy is, ez a borzalmas nyelvi igénytelenség ismét csak nem az „oroszszakértő” obsitos őrnagy intellektusát bizonyítja.
Persze, a nyelvtudás csak szükséges, de nem elégséges feltétel – volt, és az ma is. Hogy mi kell még ahhoz, hogy valaki oroszszakértő legyen? Rátz Kálmán példája szerint nem igazán perspektivikus szélsőjobbról művelni a mesterséget, s az sem árt, ha nem szélhámos, vagy politikai kalandor, aki műveli.
