A Nagy Gopnyik metafizikai gonosszá vált

Szenvedélyes írói vágy vezette Viktor Jerofejevet, hogy megértesse a világgal, valójában ki Vlagyimir Putyin. Nem szorul magyarázatra, hogy 1999 óta megannyi félreértés lengte körül személyét, politikai törekvéseit. Ekkor lett Oroszország miniszterelnöke, egy évvel később pedig elnöke. Nem akárhonnan, a szovjet titkosszolgálatból indult, a KGB tisztje volt, ami önmagában okot adhatott a gyanakvásra. Hosszabb ideig dolgozott Drezdában, majd a Szovjetunió összeomlása után a gyorsan átnevezett Szentpéterváron találta magát, ahol a polgármester, Szobcsak csapatának embere volt. A városvezető 1996-ban megbukott, és más munkalehetőség hiányában Putyin feketén taxizott egy Zaporozsec volánja mögött. Jelcin nyugalomba vonulása után pedig őt választották ki utódnak: négy évvel a megalázó illegális munka után elnök lett. A Nagy Gopnyik című frissen megjelent monumentális (terjedelme és enciklopédikussága miatt ez nem túlzás) könyvében Jereofejev keszonbetegségnek nevezi, ami Putyinnal történt. Felemelkedésének gyorsasága feldolgozhatatlan maradt.

„A Gopnyik – ez az idegen nyelvre lefordíthatatlan orosz szó, nagyjából annyit jelent, mint piti huligán, vagy utcakölyök. Ennek megfelelően »nagy« nem is lehet. Ám egyvalakinek a gopnyikok közül óriási szerencséje volt. Paradox módon a kis senkiből óriás lett – én pedig már több mint húsz éve élek az ő Oroszországában, és szeretném bevezetni a nemzetközi szóhasználatba a »gopnyik« szót, mint az ő megértésének kulcsát.” Ha egy regény kapcsán létezik szerzői célkitűzése, akkor Jerofejevét joggal nevezhetjük annak. A világ annak idején megtanulta és megértette a gorbacsovi peresztrojka és a glasznoszty kifejezéseket, akkor ez megtörténhet a gopnyikkal is. És akkor jobban érthetjük a világot, és vele Oroszországot.

Jerofejev „elvadultan magányos embernek” írja le a Nagy Gopnyikot, akinek e miatt sem volna szabad hatalmat adni a kezébe. Putyinnak egy képzeletbeli párbeszéd során Gandhi azt mondja Az erőszakmentesség filozófiája című fejezetben, hogy: „Te gyerekkori sérelmek temetője vagy”. Az önáltatásból jelesre vizsgázó orosz államfő így beszélt ebben a diskurzusban az orosz-ukrán háborúról: „Nem is háború lesz, hanem egyszerűen felszabadítás (…)”.

A gyerekkori traumák a felnőttével folytatódnak Putyinnál – jelzi Jerofejev, mert élete nagy szerelme helyett, akit nem tudott megszerezni, annak barátnőjét vette feleségül. „Leégett ő akkor. Tövig égett. Csak hamu maradt utána. E hamu felett körözünk mindahányan” – olvasható a regényben. Az ilyen sokszorosan traumákkal terhelt embert – a szegény, csonka családban felcseperedő utcakölyök, akinek szó szerint ököllel kell harcolni a gyerekbandákban – egyetlen vágy hajtja: megmutatni, hogy MINDENRE képes. Mindenki fölött áll.

Oroszország idestova harmincöt éve képtelen feldolgozni a nagyhatalmiság elvesztésének tényét. (Nem is egyszerű feladat.) Az író szerint már ettől a putyini kijelentéstől „rémületbe lehetett volna esni”, de a Nyugat csak retorikát látott benne, és „azt gondolta az orosz bácsi csak viccel”.

Az ottani propaganda hatásosságát mutatja, hogy a lakosság mindössze 4 százaléka gondolja, hogy az Oroszország és Ukrajna közötti feszültségért, majd a háborúért Oroszország a felelős. Ez szabad kezet ad a Nagy Gopnyiknak, aki ennek segítségével a legképtelenebb dolgokat is (alternatív) valóságként képes tálalni. Ezek szerint Ukrajnát nácik irányítják, akiknek bábfigurája a zsidó származású Zelenszkij elnök. Soha meg nem történt, ukrajnai oroszok elleni pogromokat, öldökléseket, kínzásokat, elüldözéseket emleget a „különleges katonai műveletek” kapcsán a teljes orosz média, ezzel alátámasztva a beavatkozás, valójában a háború megindításának jogosságát. Így lehetségessé válhat az agresszor negatív szerepének eltüntetése.

Az Ukrajna elleni háborúnak más módon is megágyaztak Oroszországban. Jerofejev szerint Putyin elmúlt húszéves politikájának egyenes következménye volt a szomszédos ország lerohanása: „A Nagy Gopnyik úgy követelte, hogy adják vissza neki Ukrajnát, mintha valami hűtlen kurváról lett volna szó.” Ám a háború szélesebb történelmi távlatból még jobban érthető. Az oroszok egy XVI. századi elképzelést dédelgetnek magukban. A pszkovi kolostor egyik szerzetese, Filofej 1523-ban azt állította, hogy a Római Birodalom összeomlásával, majd Bizánc szétesésével Moszkva vált a „harmadik Rómává”, a világ központjává. Az orosz nagyhatalmiság gondolatát ez az elképzelés alapozta meg. Ugyanakkor évszázadokra visszamenően az oroszok úgy érzékelik: ellenséges világban kell történelmi vezető szerepüket kiharcolni. Ez egyben az is jelenti, hogy a világ oroszellenes (ruszofób), ezt igazolja az a friss tapasztalat is, hogy a Nyugat egységesen Ukrajna mellett sorakozott fel a 2022. február 24-én kezdődött háborúban. Az egészen más forgatókönyvvel számoló Putyin számára jókora meglepetés lehetett az EU és a NATO egységes, szinte hézagmentes kiállása Ukrajna mellett. Miért teszi ezt a Nyugat? Mert ruszofób – a felmerülő kérdésekre a hatalom és a hatalmat igazoló válaszok ennyire egyszerűek. Hogy az orosz vezetőt félreismerik, hogy valódi politikai céljait rejtegeti, mások mellett már 2016-ban megjelent, Putyin metamorfózisa című könyvében Mihail Zigar is figyelmeztetett. Jerofejev sem kertel: „A Nagy Gopnyik az ukrajnai háború elindításával a Nyugat számára szörnyszülötté vált, ördöggé, metafizikai gonosszá, de nem ám az orosz nép számára.”

Az elnyomást, a társadalom irányítását és teljes ellenőrzését viszonylag könnyű létrehozni és fenntartani egy olyan országban, amelynek nincsenek demokratikus hagyományai. Jerofejev sorra veszi, hogy a középkorban „kegyetlen és könyörtelen tatár-mongol elnyomással” élt együtt hosszú időn keresztül (300 évig!) Oroszország. Mindennek egyenes következménye lett az élet (idegen és saját) megvetése, az a tudat, hogy az élet alig rendelkezik értékkel. A Nyugat felfogása és gondolkodása ettől nem is állhatna távolabb. De az író továbbmegy, szerinte Oroszországnak nincs filozófiailag értékelhető történelme, megint csak ellentétben a Nyugattal. Olyan alapvető kérdésekre nincs válasz az orosz történelemben, hogy a mongol-tatár elnyomás iga volt, vagy bölcs kompromisszum az oroszok részéről. „És maga Első Péter, maga kicsoda? Diktátor vagy modernizáló uralkodó? És az 1917-es bolsevik forradalom, véletlenszerű vagy törvényszerű volt?” – sorjáznak a kérdések. Nem hitte el senki annak idején, hogy a Szovjetunió összeomlik, aztán megtörtént.

Nyugati gondolkodással hogyan alkothatunk fogalmat arról, hogy Oroszország – a szerző nem a Szovjetunió kifejezést használja – 1917 és 1953 között 100 millió lakosát vesztette el? „(…) amit egyébiránt az Ördögök című könyvében Fjodor Mihajlovics (Dosztojevszkij) is megjósolt” – olvasható a kötet elején. A II. világháborús áldozatok száma 20-22 millióra tehető. Hogyan lehet elszámolni a további 80 millió emberrel? – merül fel a kérdés az olvasóban. Az orosz értelmiség korábban azt gondolta, hogy jelentkezik majd egy új nemzedék, és bocsánatot kér ezekért a vétkekért. „Jött is az új nemzedék. Furkósbottal a kezében” – rögzíti a szerző.

Jerofejev sokakhoz hasonlóan úgy látja, Oroszország sikertelen modernizációja (is) vezetett az ukrajnai háborúhoz. Jelcin állítólag azzal a politikai krédóval indította el politikai pályáján Putyint, hogy az országnak el kell érnie Portugália életszínvonalát. Nem sikerült, és nem is fog. A Nagy Gopnyik világhatalmi terveihez mérten, mennyire kisszerű ez a célkitűzés! Ne legyen tévedés: a mostani háború a világhatalmi státusz helyreállításáért folyik.

Jerofejev eredetileg az anyjához fűződő viszonyáról szeretett volna könyvet írni, de a háború kitörése mindent megváltoztatott. Majdnem ellehetetlenítette a megkezdett munka folytatását, sebet ejtett rajta. Emigrált, könyvét Berlinben fejezte be, ahol ma is él. „(…) nem én mentem el, Oroszország ment el belőlem” – fogalmazott. A személyes, családi szál kihagyhatatlan a kötetről szóló írásból. A szerző A jó Sztálin címmel írt regényt apjáról, aki a diktátor tolmácsa, Molotov beosztottja, a párizsi szovjet nagykövetség alkalmazottja, az UNESCO főigazgató-helyettese, majd bécsi nagykövet volt, Moszkva melletti dácsájuk közvetlenül szomszédos volt a visszavonult Molotovéval. A Metropol című szamizdatként megjelent irodalmi antológia kiadása miatt Jerofejevet kizárták az írószövetségből, megfosztották állásától a Világirodalmi Intézetben, apját pedig azonnal hatállyal visszahívták a nagyköveti posztról. Ezért is mondhatta anyja, hogy ezzel a könyvével másodszor ölte meg apját, noha olvasatomban a regény tisztelgés az apa előtt. A hatalom később is utána nyúlt. Az egyik orosz tévéadón tizenhárom évig futott és ötszáz adást ért meg Apokrif című beszélgetős műsora, amikor 2011-ben Putyin utasítására megszüntették.

Igen jellemző jelenetet örökített meg a 2011-es Párizsi Könyvszalonról, amelynek díszvendége Oroszország volt, Jerofejev pedig az akkori francia köztársasági elnöktől vehetett át díjat. Az eseményen jelent volt Putyin, akit Nicolas Sarkozy invitált meg: „(…) úgy nézett ki (Putyin), mintha saját testőre lenne. Azt hiszem saját fortyogó dézsányi komplexusát próbálta palástolni így”. Az igazi meglepetés csak ezután kövezett, mert Putyin négyszemközt megkérdezte az írótól, hogy miért franciául beszélget a helyi elnökkel. „Milyen nyelven kellett volna beszélnem Franciaország elnökével?” – tette fel döbbenten a kérdés magának az író, aki megértette, hogy a mérhetetlen kisebbségi érzés szavait hallotta az imént. Putyin állami írói szerepre akarta megnyerni Jerofejevet, de udvaroncokból már volt elegendő. Rossz helyen próbálkozott.

A világ jelenlegi állapotért a butaság a felelős, ami járványszerűen terjed, butaságvírus pusztít mindenütt. Trump személyében megvan az amerikai, ahogy Orbánéban a magyar Nagy Gopnyik. Jerofejev szabályosan átkozza Rotterdami Erasmust, aki szerinte A balgaság dicséretében kiengedte a palackból a butaság szellemét. Megtoldva azzal: „Ortega y Gasset-nek a tömegek lázadásáról szóló látomásától kezdve napjainkig az ostobaság fejlődésének vagyunk a tanúi.”

Olykor humoros, de rendkívül nyugtalanító olvasmány A Nagy Gopnyik.

(Viktor Jerofejev: A Nagy Gopnyik – Feljegyzések az élő és halott Oroszországról. Fordította: Bokor Pál, Atlantic Press, 2024)