A világszabadság mámorító reménye vezette 1848. március 15-én azokat a fiatalokat, akik a nemzet önállóságát követelték. Vannak, akik szerint a mostani Európában már megvalósult a népek önrendelkezése – de ez nem így van. Az országok és a nemzetek sohasem ugyanazt jelentették, és ez a helyzet a világháborúkat követő új európai érdekrendszerek kialakítása után sem változott.
A nemzeti kérdés ma is Európa egyik legaktuálisabb, legbonyolultabb problémája, amelynek megoldása vagy megoldatlansága nagymértékben befolyásolja Európa békéjét, biztonságát és az európai integráció megvalósításának ütemét, formáját. Különösen igaz ez Kelet-Európára. Az itt élő népek sorsát alapvetően meghatározták a különféle nagyhatalmak (törökök, osztrákok, oroszok, németek) érdekei, és az itt létrejött kis államok ezek között lavírozva igyekeztek megtalálni a boldogulás legjobbnak látszó lehetőségeit.
Az etnikai hovatartozás a XVII.-XVIII. századig nem játszott a maihoz hasonló, fontos szerepet, a nemzet mai ismérvei nem alkalmazhatóak az akkori viszonyokra. Az ember csoportemóciói elsősorban a szülőföldhöz, a hazához kapcsolódtak, nem nacionalisták, hanem patrióták voltak. A közös származás gondolatából táplálkozó nemzettudat még a polgárosodásban élen járó Franciaországban is csak a felvilágosodás idején született meg és csak a nemességre vonatkozott. A XVIII. század végi polgári forradalom programja lett a nép beemelése a nemzetbe.
Kelet-Európában ez a törekvés egy évszázaddal később fogalmazódott meg, de az itteni társadalmak sokszínűsége és a mozaikszerű etnikai viszonyok miatt a polgári nemzetté válás máig sem vált valósággá. A társadalom alján élők, a hatalomtól eltérően gondolkodók és a rendszer ideológiai elképzeléseibe „nem illő” csoportok lényegében ma is kirekesztettekként élnek.
A „hagyományos”, feudális gyökerű társadalom mellett létező különféle etnikai, vallási, társadalmi csoportok, különösen a sajátos kulturális és társadalmi pozícióba került zsidóság hosszú ideig még a gondolkodás szintjén is kimaradt a nemzet fogalmából. Az ellentétek, az egymástól való félelem beépültek valamennyi nép közgondolkodásába, szinte mindenütt jellemzővé lett az idegengyűlölet.
A helyzet az egykori közös birodalom, az Osztrák-Magyar Monarchia szétszabdalását követően sem javult, mert ezek a körülmények az új államok keretei között is fennmaradtak, sőt újabb, most már nemzetek közötti feszültségeket is gerjesztettek. Közös történelmi utunk legfontosabb tanulsága, hogy ha az egyik nép elnyomja a másikat, akkor mindkettő szabadsága megszűnik. Az egyikből fogoly lesz, a másikból fegyőr. Csak szabad népek élhetnek békében egymással.
Talán egy újabb világtörténelmi fordulat, a most formálódó egységes Európa képes lehet arra, hogy letérítse Kelet-Európát eddigi történelme kényszerpályájáról. Az integrált gazdasági és társadalmi fejlődés olyan helyzetet hozhat létre, amelynek nyomán megszűnik az évszázadok óta rejtett vagy nyílt konfliktusokkal terhes térség teremtette állandó veszélyhelyzet, és létrejön a majdani egyesült Európa közös, demokratikus politikai alapja.
Európa azonban még nem készült fel az elkerülhetetlen átalakításokra. Európa „egyesítése” arra a felismerésre épült, hogy - Richard von Weizsächert idézve - „ma már önmagában egy nemzet sem képes arra, hogy a legfontosabb feladatait megoldja. A modern rendszerek nem nemzetben gondolkodnak és nem nemzetként cselekednek. Korunkban a szuverenitás azt jelenti, hogy együtt cselekszünk az államok közösségével”.
Látható, hogy az integrációs folyamatok elsősorban a közös biztonságpolitika, a gazdaság és a demokratikus jogrendszer kialakítására koncentrálnak, így készítik elő azokat a modernizációs lépéseket, amelyek a közös előrehaladás alapjai.
Az integráció azonban nem csupán esélyeket hordoz, de új veszélyhelyzeteket is teremt. A gazdasági fejlődéshez szükséges, szervezett és spontán migráció bonyolult és sokszor pusztító társadalmi következményei - elsősorban a közbiztonság veszélyeztetése - mostanra közismertek. Az is látható, hogy az életviszonyok hatalmas minőségi különbségei miatt Kelet-Európa népessége jelentős részét elveszíti, ami mindenütt demográfiai, majd új típusú gazdasági és társadalmi gondokhoz vezet.
Átalakul a különféle államokban élő nemzeti kisebbségek világa is, mert a nagy európai egységesülési gondolkodásmód egyre távolabbra tolja a nemzeti kisebbségek sorsával való foglalkozást. Fennáll annak a veszélye, hogy a jogvédelem egybemossa a különféle kisebbségek ügyeit, és a nemzeti kisebbségek érdekei még jobban háttérbe szorulnak. „Kényes dolog” még a korábbi évszázadok történetének említése is, mert az ezer év óta valamely nemzet részeként élt, területeket szerzett államok egy új, énközpontú múltképet alkotnak, amely kizár minden más olvasatot.
Ezer éven át a Magyar Királyság a Kárpát-medencében élő népek mindegyikének a hazája volt, felbomlásának gyökerei mélyrehatóak és következményei is szerteágazóak. A nagyhatalmi érdekek alapján, erőszakkal létrehozott, újonnan kialakított országokban nemcsak a nemzeti különbségek éledtek fel, hanem az addig egységes gazdasági térség szétdarabolása új, máig élő gazdasági-társadalmi gondokat, robbanásveszélyes belső viszonyokat is teremtett.
A múlt vélt vagy valós atrocitásai ma is lehetőséget adnak a jelen gazságainak igazolására. Anélkül, hogy a sokféle kisebbség jogos igényeit kétségbe vonnánk, ki kell mondani, hogy az egykor az anyanemzethez tartozó vagy etnikai és kulturális önállóságukat őrző nemzeti kisebbségek olyan különleges értéket jelentenek, amelynek a megőrzése közös európai érdek. Ráadásul éppen az ő demokratikus jogaikat biztosító jog- és intézményi garanciák járulhatnak hozzá az egyes országok demokratikus struktúrájának megteremtéséhez, Európa biztonságának megerősítéséhez.
Ezek fontosságát az is növeli, hogy a társadalom globalizációjával egy időben megerősödött a szülőföld és a kisebb közösségek érdekképviseletének, az önszerveződéseknek a megjelenése is, a helyi társadalmak válnak a demokrácia és a nemzetiségi lét megélésének legfontosabb színtereivé.
Az érintett országok között létrejövő, majd az Európai Unió által is szentesített nemzeti kisebbségvédelmi garanciák lehetnek az alapjai a térségben élő népeket összekötő új, közös érdekeknek. Az 1994-ben az Európai Tanács által elfogadott Nemzeti Kisebbségek Védelmének Keretegyezménye csupán elvi állásfoglalásnak, viszonyítási pontnak tekinthető. Nincs benne megfelelően kidolgozott, letisztult és minden tagállamban elfogadott, általános társadalmi konvenció által alátámasztott „európai norma” sem. Nem csoda, ha az egyes nyugati, illetve európai jogrendszerek között igen markáns különbségek mutatkoznak a kisebbségi jogok, a különleges státuszok, valamint a kisebbségi autonómiák elismerésének kérdéseiben.
Átfogó európai rendezési elvek híján az ellentétek a felszín alatt továbbra is szunnyadó parázsként rejtőznek és egy-egy hatalommániás vezér uszítása nyomán újra és újra fellobbanhatnak. A demokrácia felé közeledő országokban egyre fontosabbá válik a nemzeti kisebbségek sajátos jogainak jogszabályok formájában való pontos meghatározása. Ez a téma természetesen különösen kényes, hiszen a nemzetállamokként kezelt, de nemzeti kisebbségek által lakott országokban szakítani kellene a mindmáig erőltetett beolvasztási törekvésekkel.
Az Európai Unió majd akkor válhat az államok szövetségéből közös hazává, ha nemcsak formális szabadságot teremt, de felelősséget is vállal minden nemzetért és nemzeti kisebbségért, bármelyik állam keretébe tartozzanak is. A nemzeti kisebbségek jogainak egységesítése az európai demokrácia kiteljesítésének feltétele.
A szerző társadalomkutató, nyugalmazott főiskolai tanár.