Fészkelődik a természet. Furcsa szó ez, hiszen fészkelődni az ember olyankor szokott, ha valami nem egészen komfortos, vagyis kényelmetlen, mi több, már-már kínos. Ha túl sokáig tart egy beszéd, ha a szónok szájából nyál fröcsög, ha orvosi váróterem előtt kell ücsörögni hosszasan, ha alig várjuk, hogy vége legyen már egy rossz darabnak, mozielőadásnak. S persze akkor is, ha kényelmetlen a nadrág, túl szoros a harisnya. Nem kell túl nagy nyelvészeti alapképzés, hogy arra következtessünk: ez a meglehetősen sokszínű érzést kifejező ige a fészek vagy a fészekrakás szóból eredhet. Aki először kitalálta, bizonyára hosszan nézte végig, miként varázsol pár szál apró fűszálból, elejtett tollpihéből, megszáradt fűcsomóból puha és meleg otthont egy madár, és azt is, milyen alapossággal építenek szabályos, mértani pontosságú fordított kúpot otthonos, szalmából összeigazgatott gödröt, ahová a tojásokat később elhelyezni fogják.
Megfigyeltem, hogy a fészkelésnek „erősorrendje” van minálunk. Nem mindegy ugyanis, ki foglalja el leghamarabb az erre kijelölt helyet, amit csak azért sem mondanék trónnak, mert háttámlája nincsen. Ha már mindenképpen párhuzamot kellene vonnom, akkor nagyanyám sajátságos kis hokedlije jutna róla eszembe, aminek aljában egy méretes, zománcozott fehér bili virított, a megfelelő fedéllel ellátva, használaton kívüli esetekre. Ezért, vagyis ennek baromfiudvar-beli változatáért folyik tehát a trónbitorlási harc. Rendszerint a liba győz, lévén háromszor akkora, mint egy normál méretű tyúk, de a kacsát is leelőzi legalább kétszer testsúlyban. Hatalmas gágogással megáll reggelente a nagyobbik ól ajtajában, várva, hogy kinyíljon rajta a fellibbenthető kiskapu, ahol betotyogva, időnként beszáguldva szépen végigcsipkedi valamennyi, álmából éppen csak hogy felébredt tyúkot. Amelyik nem szedi elég gyorsan a lábait, azt jól meg is böködi, arrébb taszigálja, szárnyával csapkodva ijesztgeti, ha kell, az alvóhelyül szolgáló széles létra fokairól is lerángatja őket, csak hagyják el minél előbb a fenséges termet, ahol aztán a fészket elfoglalva tojásokat rakhat végre, gondoskodva a hosszú távú utódlásról. Esetében ez persze nem lenne könnyű, lévén gúnár nincs a libák között, csak tojó. Piacon vettük mind a hármat egy idős bácsitól, aki noha világéletében tartott ilyen nagy testű házi madarakat, mégsem tudta megmondani, melyik a fiú s melyik a lány. Azt állította, később majd nagyobb méretű lesz a hím, s kecsesebb a nőivarú, előbbinek pedig a farktollvége is felfelé kunkorodik majd kissé. Kár, hogy akkor még nem olvastuk hozzáértők útmutatását, miszerint a gúnárt a tojótól úgy kell megkülönböztetni, hogy a kislibákat hanyatt fektetjük, s lenyomjuk a farokrészüket. Ha tojó, akkor semmi nem fog látszani, ha viszont gúnár, akkor elő fog bukkanni a „kakasa”. Ellenben, figyelmeztetett az öregúr, hiába jelenik meg valamelyik fején egy kis pompon, afféle pepi, ne tévesszen meg bennünket semmi esetre. Ennél a fajnál a nők is hordják a kalapot.