Március 17-én, azaz tegnap volt Szent Patrik napja. Ez a legszentebb ünnep az ír közösségek számára a világban. Az ír történelem egyébként mindössze kétszer kerül elő a magyar történelemtankönyvekben: egyrészt a XVII. századi angol polgárháború krónikájában, másrészt az 1916-os dublini húsvéti felkelést követő megtorlás által gerjesztett függetlenségi háború ismertetésekor. Vagyis azt a két emblematikus eseményt emeli ki a magyar közoktatás, ami tragikus volt: az első az ír népességre, a másik mai napig az észak-ír emberekre nézve. Ám helyesebb, ha megfelelő történeti összefüggésben nézzük az eseményeket.
Patrik a mai angol földön született, kelta-brit családban, az akkor római provinciának számító Britanniában. Az írek elrabolták az akkor még Maewyn nevű fiút, de sikerült megszöknie. A papi hivatást választó ifjú aztán lelkiismerete és Isten parancsát követve visszament rabsága helyszínére, hogy kivezesse a pogányság sötétségéből az íreket. Ez olyan jól sikerült, hogy az ír szerzetesek lettek a legképzettebbek Európában, mi több, a misszió iránya megfordult: ír szerzetesek keltek át a tengeren, hirdetve Isten igéjét Angliában, Germániában. Majd a megtért germánok utódai mint hittérítők megjelentek cseh és magyar földön. Így bizonyos mértékig mi, magyarok két lépésben is osztozhatunk a kalandos sorsú ír hittérítők iránti tiszteletben.
Patrik kultusza századokon át fennmaradt, és az írek magukkal vitték Amerikába, Ausztráliába, még Mexikóba is. A vallás és ezen belül a Patrik-kultusz volt az ír identitás kötőanyaga. Mégiscsak egy önfeláldozó, a hagyomány szerint nem szigorral, hanem megértéssel térítő szentről van szó, aki képes volt elfogadni az ír hagyományokat, noha idegennek számított.
A vallás jó identifikációs eszköznek bizonyult Írországban. Ennek elsődleges oka, hogy - így van ez a magyarokkal is a Kárpát-medencében - Írországban sem nagyon lehet megmondani, ki az „igazi” ír. A kelta bázisú, gael nyelvet beszélő ír lakosság a már VIII-X. században vikingekkel keveredett. Ezek a vikingek jórészt norvégok voltak, akik idővel, házasodás útján, asszimilálódtak, átvették a gael nyelvet. Aztán jöttek a XII. században normannok Észak-Franciaországból (ők vagy franciák voltak, vagy elfranciásodott unokatesói az írországi vikingeknek), a flamandok, majd az angolok, skótok (akik tulajdonképpen visszatértek, hiszen őseik valaha Írországból népesítették be Skóciát) és a walesiek. Ez utóbbi két népcsoport tagjai vagy angolul beszéltek, vagy walesi és gael nyelven. Aztán megtelepedett egy holland, vallon és egy francia hugenotta közösség is a szigeten.
Úgyhogy azt lehet mondani, hogy Írország egy nagy salátástál lett, amelybe Északnyugat-Európa minden népcsoportjából ledaráltak egy keveset, és az egészet összekeverték. Nem minden protestáns érkezett a XVII. századi hódítókkal, és nem minden katolikus mondhatja magát az ősi ír honszerzők leszármazottjainak. De azért egy kultúra ez. Ám sajnos egy ponton a keveredés nehezen ment: a törésvonal, amely a katolikus és – az önmagában is színes – protestáns vallású népesség között húzódott, mintegy politikai határként, szívósan tovább létezett. Elsősorban nem is a tulajdonképpeni Írországban, hanem a Nagy-Britanniához tartozó Észak-Írországban.
A XVI. század végén az ír főnemesség több felkelést is kirobbantott London ellen. Az ír történetírás és főleg a romantizáló nemzeti emlékezet (meg emlékezetpolitika) szerette ezeket utólag úgy értékelni, mint nemzeti felszabadító harcokat. Nagyjából hasonlóan ahhoz, ahogyan a XIX. századi kurucos történetírás és emlékezet utólag nemzeti harcokként értékelte át Bocskai és Thököly mozgalmait.
Azonban tévedünk, ha az ír vagy éppen a magyar történelmet valami angol-ír vagy magyar-osztrák tanmeseként interpretáljuk, visszavetítve valamiféle örök ellentétet a régmúltba, ráadásul saját nemzeti fogalmaink alapján. Valójában ezek vallási és rendi felkelések voltak. A katolikus vallású ír főnemesség célja (angol „kollégáikkal” objektív szövetségben) nem az ír függetlenség volt, hanem az önkormányzat, ráadásul az „eretnek királynő”, I. Erzsébet volt az ellenfél, nem önmagában Anglia. Írország stratégiai fekvése miatt, a XVI. századi angol-spanyol háborúskodás idején értékelődött fel London számára.
A spanyol Armada támadása idején az ír nemesség úgy érezte magát, mint ebben az időben a magyar: „két pogány”, ez esetben az angol protestáns és a katolikus spanyol között. Minden felkeléssel és azok leverésével azt érték el, hogy Anglia egyre jobban érdeklődött a sziget iránt.
Az ír-angol kapcsolatok későbbi alakulására a reformáció drámai és az ír körülmények közepette negatív hatást gyakorolt. Londonban nem kevés fejfájást okozott, hogyan csillapítsák az angol puritánok dühét, akik számára az anglikán egyház csak leplezett katolikus egyház volt, VIII. Henrik és I. Erzsébet reformációs politikája pedig mindössze afféle „sápadt” reformáció, és egyúttal hogyan csapolják meg a potenciális spanyol csatlósnak tekintett katolikus írek forró vérét.
A Stuart-királyok átmenetileg az egyik bajt a másikkal gyógyították: e politika jegyében angolokat és walesieket, majd skótokat telepítettek Írországba, éppen a legvadabb, leginkább forrófejű kálvinisták közül, akik úgy érezték magukat a „pápista” ír őslakosok körében, mint egy végvárban. Ezt a kolonizációs politikát folytatta Cromwell is, alaposan felforgatva a lakosság vallási összetételét. Ezzel sikerült elvetni a későbbi viszály magvát.
A levert felkelések sok ír főnemesben elültették az érzést, hogy nincs maradásuk odahaza. 1607-ben kezdődött a főnemesség emigrációja, ahogyan a népnyelv hívta, a „grófok repülése” (magyarosan inkább a „grófok futásának” nevezhetjük). Hasonló ez a tömeges migráció ahhoz, amikor 1789-ben és 1917-ben a francia és orosz arisztokrácia tömegesen emigrált, azzal a különbséggel, hogy Írország esetében nem belső válság és konfliktusok, hanem külső nyomás volt az előidézője az urak menekülésének. Az ír arisztokrácia Franciaországba, Spanyolországba, Ausztriába költözött, jellemzően valamely katolikus államvallású országba. De azért jutott az emigránsokból Észak-Európába is: aki olvasta Selma Lagerlöf vagy Henryk Sienkiewicz XVII. században játszódó regényeit, ott hemzsegtek az ír meg skót zsoldosok és szabadkapitányok a svéd-lengyel-német-orosz háborúkban.
Nyilván az ír főnemesek csak az ingóságaikat vihették magukkal. A birtok ott maradt. S ekkor ismét akad egy magyar analógia: ahogyan 1918-1920-ban az utódállamok elkobozták a magyar nagybirtokosok földjeit, és nem magyar, hanem román, szlovák parasztoknak adták, úgy a gazdátlanul maradt ír földek sem az ír parasztoknak jutottak, hanem túlnyomórészt angol és skót telepeseknek, illetve Cromwell katonáinak. Emellett angol vállalkozók vásárolták fel az ír földeket. Így, védelem nélkül, katonai erő híján, ott maradtak a vallásuk miatt lenézett, Londonból gyanúval kezelt ír kisnemesek, parasztok, halászok, akik irigykedve figyelték az angol és skót „jöttmenteket”, akik az ő földjükön meggazdagodtak, miközben ők elszegényedtek.
Politikai elit híján az ír egy „csonka társadalommá” vált, miként ekkor a magyarországi szlovák, szerb, román. Ám ahogyan az utóbbiaknak, az előbbinek is volt egyetlen védelmezője: a vallás. A katolikus egyház volt az ír parasztság patrónusa.
Lassan, a XIX. században kialakult egy nagyon egyszerű, hosszú távon mérgező mentalitás: a vallás és etnikum azonosítása. Ha katolikus vagy, ír nacionalista vagy, ha protestáns, akkor lojalista. Ez a leegyszerűsítés a XX. században termelte meg a maga mérgező gyümölcsét. S innen már nagyjából ismerjük a történetet, a sziget lelki, majd 1921-es tényleges kettéosztottságát, ami nem hozott megoldást az összefonódott nemzeti és társadalmi konfliktusokra. Ki tudja, mit hoz még a Brexit fennmaradása.
De amíg írek lesznek, akár hazájukban, akár a nagyvilágban, Szent Patrik napja mindig megmarad. Mindenfajta politikától mentesen.
A szerző történész, politológus, a Méltányosság Politikaelemző Központ főmunkatársa.