Színésznő akart lenni, közben egy gyárban kereste a kenyerét, amikor megtörtént a szerencsétlenség: a présgép levágta bal kezének négy utolsó ujjpercét. Olga Šplíchalová (1933–96) egy likőrgyári munkásnő és egy mészáros lánya volt, a prágai munkásnegyed, Žižkov szülötte. A huszita hadvezérről elnevezett városrészben élte át gyerekként a német megszállást és a világháborút, majd az orosz megszállást és a kommunista hatalomátvételt.
Már kislányként szenvedélyesen szerette a könyveket, a színházat, a mozit. Színitanodába járt, amatőr előadásokon lépett fel, és a jövőről ábrándozott.
Ám üzemi balesete után már az államosított Baťa vállalathoz sem mehetett vissza. Dolgozott könyvelőként, raktárosként, bolti eladóként. Azután mégiscsak bejutott a színházba, ha nem is a rivaldafénybe: ültetőnő lett.
A kulisszák mögött ismerkedett meg a fiatalemberrel, akivel örökre összekötötték a sorsukat. A három évvel fiatalabb kezdő színműíró, Václav Havel (1936–2011) másik világból származott, nagypolgári családja dúsgazdag és híres volt a két háború közötti első Csehszlovák Köztársaságban. Nyolcévi ismeretség után, 1964-ben házasodtak össze. A feleség nélkülözhetetlen alkotótárs lett: első olvasója és szigorú kritikusa az ifjú tehetség drámáinak, esszéinek, cikkeinek. Ám az első sikerek után bedübörögtek a testvéri lánctalpak, és 1968 nyarán a prágai tavasszal együtt eltaposták Havel ígéretes pályafutását is. Az elnyomással nyíltan szembeszegülő írót letiltották, egyre sűrűbben zaklatta az államvédelem, a ŠtB is. A megtorlástól tartva sok régi barát kerülte, de Olgára mindig számíthatott.
Hogy ezekben a zaklatott időkben mit jelentettek egymásnak ők ketten? Mindent. Gyerekük nem születhetett, párban dacoltak a külvilággal. Ha a férfi éppen szabadlábon volt, meghúzták magukat kis nyaralójukban a lengyel határnál, együtt sétáltak az erdőben, vacsorára gombát szedtek. Ha viszont rács mögött, minden Olgára maradt. Olyankor ő szervezte tovább a szamizdatok nyomtatását, terjesztését. Maga is aláírta a híres ellenzéki nyilatkozatot, a Charta ’77-et, amelyben az emberi jogok megsértése ellen tiltakoztak. Havel neki címezte filozofikus börtönleveleit, amelyek később Levelek Olgának címmel jelentek meg, s maradandó irodalmi művei közé tartoznak. Így éltek két hosszú évtizeden át, egészen a bársonyos forradalomig (1989).
A fordulat után Olga Havlová vadonatúj szerepet kapott, és lett elnökfeleség: előbb csehszlovák, majd cseh „první dama”. Ez a bátor, kemény asszony hirtelen a hatalom közelébe kerülve is hű maradt önmagához. Befolyását mindenkor a rászorulók, a gyengék, a kiszolgáltatottak javára használta: „Szándékunk egyszerű: úgy segíteni a fogyatékkal élőket, hogy saját magukon segíthessenek. Nem alamizsnát osztunk.” Fáradhatatlanul dolgozott tovább azután is, hogy diagnosztizálták gyógyíthatatlan rákbetegségét. Hatvankét évet élt. A dermesztő hideg sem tántorította el az embereket, órákig sorban álltak a prágai várban, a Hradzsinban, hogy fejet hajthassanak a ravatala előtt.