mítosz
nehézkesen suhanva
mégis gyorsan csapott rá
szemlélődőhelyére
elrejtették az ágak
csupasz hiába volt még
kéregszürkén a nagy fa
a nap utánanézett
szerette volna hogyha
mozdulni látja mégis
csöndünket fogva tartja
csak szárnya íve égett
sötéten rá az égre
szelíden-elszántan
akár egy rendhagyó sereglet
nők férfiak mind jókötésű
mind más karakter mégis egy
egyfajta társulás
nyirkos homokszínű anyagból
szemük se rebben
szelíden-elszántan haladnak
s a lépcsőforduló előtt
mind fölfelé tekint már
minthogyha rendezné a mozgást
egy ismeretlen algoritmus
nincs torlódás a sorban
békén hagyják a téli zöldnövényeket
a belső oldalon mozognak
nincsen sietség nincs előzés
kezük a korláton nem hagy nyomot
gyermekkoromban jártam ott fenn
kátrányborítású lapostető
a fák odáig fel se értek
szédülten imbolygott az utca
alattunk ismeretlen négy lakás
rövid vaslétra és lezáródó vasajtó
világra bújáshoz még épp elég nagy
fentről hozzá se férsz
nem is tudod többé kinyitni
de ők most
hová mehetnek
s miért csak felfelé
hátakt
üvegfalon túl
az éj lelassult árnyai
a márványcsarnokból
lassan mindenki elsiet
marad mögötted
az arctalan vonulás
s a belső fényeket
itt-ott máris leoltják
épül valami csend
s talán te sem tudod
mennél-e vagy maradnál
de várod érkezésem
az érintést a válladon
jelet hogy visszatérj
az eszmélő világba
könnyű kabátodat hozom
csupán így tarthatlak karomban
az ujjak így rajzolnak
könnyű csípőt és ringatást
odakint meghitt hűvösség fogad be
a lépteink zaját se halljuk
csöndes mosollyal nézed
még mindig onnan
ahogy a keskeny közbe érve
árnyak leszünk magunk is
