Hajdú László: Elhatározás

Korábban érkezem, legalább tíz perccel, mint az utánam következő. Van időm ráhangolódni, előkészíteni az eszközöket.
Egyszerre is kivihetném az összes kelléket, de jólesik oda-vissza sétálgatni a tárolószekrény és a helyem között.
Először kiviszem a szőnyeget, leterítem, ha a sarka felkunkorodott, azt is eligazítom. Passzentosan addig igazgatom, míg a parkett mintája minden irányból párhozamosnak, merőlegesnek nem mutatja.
Magamhoz veszek két plédet, biztos, ami biztos, ha upavista kónászanába kellene ülnöm, legyen valami az ülőcsontom alatt. Na, attól jókat szoktam nyögni. Bezzeg a kisgyerekek, ők úgy labdáznak, hogy terpeszbe ülnek, és egyenes háttal gurítgatják a labdát egymásnak. Nekem meg két napig fáj utána a hátsóm.
Minden alkalommal megfogadom, hogy a szukhászanába a kényelmetlen irányból ülök bele, hogy amikor kezdünk, az utasításnak megfelelően a kényelmesnek gondolt lábtartásra váltsak. Tök mindegy, törökülés az bármilyen irányból.
– A fejed érkezzen meg a gerinced vonalába!
Ha nem mond nevet, akkor is magamra veszem, és igazgatom a testrészeimet. Hogy a csípőcsontok a test közepe felé mozduljanak.
A comb kifelé forogjon. A lábszár fényes legyen. A külső boka ne zuhanjon a föld felé. Mantraként veszem sorba a szabályokat.
Eleinte hoztam magammal okosórát, hogy majd mérem, mennyi kalóriát veszítek. Valójában azt szerettem volna tudni, mikor telik el a kilencven perc, nyilvánvalóan viszont nem mertem az órát kukkolni.
– Csináljunk néhány napüdvözletet! – mondja az oktató lelkesen. Én arra gondolok, mivel érdemeltük ezt ki.
Arra sincs idő, hogy az ászanák nevét rendesen kimondja, úgy pattogunk. Két körig lesem a többieket, aztán megtalálom a ritmust és a tartások sorrendjét.
– Lihh! – ezt mi mondjuk.
– Lefelé néző kutya!
– Lihh! – megint mi.
– Vira! – ezt már rövidítve mondja, esetleg hozzáteszi, hogy hányas. Mi meg csimpaszkodunk a mennyezet felé.
Aztán így tovább, míg meg nem kegyelmez.
Később még kalimpálunk a lábunkkal, karunkkal jobbra-balra, majd vissza. Csak lábfejeket látok a látómezőmben, de hogy kihez tartoznak, sejtésem nincs. Még a sajátomat sem ismerem fel.
– Ha gondolod, öltözz fentebb – jelzi a re­laxációs gyakorlat kezdetét a jógi.
Ez az a mondat, amire egész végig vártunk.
– Olyan, mintha egy orosz hálókocsiban lennénk – mondom a mellettem lévőnek.
– Ha horkolsz, oldalba böklek!
Hanyatt fekszünk, szinte érezni, ahogy az ujjaink hegyén keresztül végig áramlik az energia a termen.
A tréner nem hagy békét, mondja a magáét, holott én csak szeretnék álmodozni arról a disznósajtról, amiből otthon levágok egy szeletet.