Ezredik mérkőzését vívja ma este a magyar labdarúgó-válogatott, amely az eddigi 999 találkozójából 471-et megnyert, 310-et elvesztett, 218-at döntetlennel zárt. Noha Dzsudzsák Balázs szerint a FIFA-világranglistán a 30. jegyzett jelenlegi csapat „az elitben van”, a pozitív mérleg a régmúlt hozadéka.
A kiemelkedően legjobb etap ugyanis az 1945-től 1956-ig tartó időszak 97 mérkőzésből 71 győzelemmel, valamint egyaránt 13 döntetlennel és vereséggel. A Kádár-rendszer pedig úgy terítette ki a futballt, hogy 1957 és 1969 között 107 találkozóból 60 győzelem, 21 döntetlen, 26 vereség volt a mérleg.
Olyannyira, hogy a meccsek sorában százasával haladva a legfényesebb szakasz a negyedik száz (1953–63) 63:18-as győzelem-vereség aránnyal; második a harmadik száz (1937–53) 60:21-gyel, harmadik az első száz (1902–24) 53:26-tal.
A leggyengébb százas etap a hetedik (1986–95) 33 győzelemmel és 42 vereséggel – 1994-ben 0 győzelem, 4 döntetlen, 8 vereség volt a mérleg –, utána a nyolcadik száz (1995–2005) következik 36:40-nel, míg holtversenyben 7–8. a kilencedik száz (2005–15) és a tizedik 99 (2015–25) 43:38-cal, illetve 42:37-tel.
A lista az ellenkezőjét tükrözi annak, amit a jelenkor kurzushistorikusai hangoztatnak, hogy „a magyar focit 1956 után politikai akarattal a margóra szorította a Kádár-rendszer”, vagy hogy „a kommunisták folyamatosan lejáratták a futballistákat, és tönkretették a focit”.
Még a legutóbbi vb-szereplésig terjedő, 1970 és 1986 közti érában is 160 meccsből 72 győzelem, 39 döntetlen és 49 vereség került a statisztikába, pedig 1986-ban a bajnokság már súlyosan hanyatlott – persze közel sem annyira, mint napjainkban –, a Honvéd–Újpest (6-0), FTC–Vasas (2-0) kettős rangadóra alig 8668 jegyet adtak el, míg a Vasas–Ferencváros kupadöntőre (0-0, 11-esekkel 5-4) 10 193-an fizettek be.
Az NB I átlagnézőszáma 7611-re apadt, de még mindig más dimenzióban mozgott a mai, nemritkán abszurdba hajló közöny elfedése miatt jótékonyan tupírozott 4297-hez képest.
Amíg nem volt FIFA-világranglista, kizárólag a sakkból is ismert Élő-pontszámok alapján lajstromozták a válogatottakat. Az év végi rangsorban 1951-től 1960-ig 6., 1., 1., 1., 1., 1., 1., 2., 2. és 4. volt a címeres mezes csapat, míg 1961-től 1970-ig 7., 3., 2., 2., 4., 6., 4., 5., 7. és 6. (A legjobb tízben legutóbb 1977-ben jegyezték.)
A magyar futball legnagyobb sikerei közül az első 1938-ban született a vb-ezüsttel, amit 1954-ben megismételt a válogatott. A harmadik-negyedik helyen az Európa-bajnokságon 1964-ben szerzett bronz és az 1972-ben elért negyedik helyezés következik. Bár a labdarúgást nem állami berendezkedésen keresztül mérik, itt is fölényben a kommunizmus, habár a politikai környezetet illetően azzal sem lehet dicsekedni, hogy az 1938-as világbajnoki döntő évében „alkották” a Horthy-korszak első – valójában második –, de nem utolsó, a poloskairtást megalapozó zsidótörvényét.
A leghevesebb gólzápor 1927-ben, a franciák elleni találkozón volt: a hat gólt szerző Takács II József vezérletével 13:1-re nyert a válogatott az Üllői úton.
Takács másnap mesterhármast ért el Aradon, ahol a Vasas 3:0-ra győzött, de a korabeli Nemzeti Sport szerint „kényelmesen játszott, főként Takács II, aki alig ment a labda után”.
Tizenhármat kaptak az angolok is két részletben, 1953-ban és 1954-ben (6:3, 7:1), tizenkettőt egy csapásra az oroszok (Schlosser ötösével) 1912-ben és az albánok (Budai II László és Puskás Ferenc négyesével) 1950-ben, tizenegyet a görögök (Zsengellér Gyula ötösével) 1938-ban, tízet a salvadoriak (Kiss László rapid mesterhármasával) 1982-ben.
A legtöbb válogatott labdarúgót (173) az FTC, utána az MTK, az Újpest (egyaránt 145), a Honvéd (102) és a Vasas (86) delegálta. Lehetne folytatni, lexikonnyi terjedelemben.
Van élmény, lesz is, ma estére szó szerint ezerszámra.
