Halk kattanással váltott át a régi óra nagymutatója a tizenkettesről az egyesre, miközben a kicsi peckesen állt két rovátkával arrébb, a tízesen. Íme hát, bekövetkezett a pillanat, hatvan rövid másodperc és hoppsz, a télből átfordultunk a tavaszba. A nap az Egyenlítő felett delel, az éjszaka és a nappal nagyjából egyenlő hosszúságúvá válik.
Ebben a természetfordító pillanatban jómagam teljesen hétköznapi módon kentem épp habkönnyű, kovászos, a fagyasztóból reggel kivett, majd a sütőben egy kicsit felmelegített briósomat tízórai gyanánt, s kentem rá vajat vastagon. Könnyebb lélekkel teszem ezt, mióta – pár napja – olcsóbb lett e termék; igaz, amikor drágább volt, akkor sem fukarkodtam a mennyiséggel, ez volt a luxusom. Lélekben tán francia lehetek, nekem a vaj afféle lételemem. Ha száműznének, csak annyit kérnék, legyen nálam kenyérpirító, tudjak kovászos kenyeret sütni, gondoskodjanak friss, tejszínes vajról, s hogy legyen némi változatosság, fokhagymát is kaphassak olykor, hogy azzal dörzsöljem be a roppanós, barnára pörkölődött kenyérgöröngyök tetejét. A ma reggelt is így indítottam, igaz, még jócskán a tavaszi napforduló bekövetkezte előtt. Bár mintha tudtam volna – amire persze felkeléskor még nem figyeltem –, hogy ez különleges nap, lágytojást is főztem, amibe a sóvirágokkal meghintett fokhagymás-vajas pirítóst tunkoltam bele nagy élvezettel. Ha korábban eszmélek, tán spárga is van a hűtőben, roppanós, zöld, amit pár percig gőzölök, jeges vízben gyorsan lehűtök, majd úgy mártogatom bele a krémes tojássárgájába. Persze a vaj nem maradhatna el ott sem, úgy legalább a csalfa érzete meglenne annak, hogy valamiféle hollandi mártásban merítem meg a zsenge rudakat; igaz, akkor még frissen őrölt borsot is szórnék rá, hogy teljes legyen az élvezet.
Ahhoz képest, hogy hivatalosan beköszöntött a tavasz, a tél egyik leghidegebb éjszakáján vagyunk túl.
Réteges zúzmara dermedt az autó első üvegére, ott, ahol sokáig nem éri a felkelő nap.
A macskák is később feküdtek ki a jázminbokor aljába, ahol már kéklik az ibolya, s hamarosan kibukkannak az első kis sárga pitypangok is. Paraffingyertyát kellett volna venni, hogy annak füstjével védjük be a sárgabarackfát, ami hetedik éve növöget, erősödik a kert közepén, és ez idő alatt mindössze két szem érett gyümölccsel örvendeztetett meg bennünket. Gyertya azonban nem volt a kertészeti boltban, így maradt a bizakodás, hogy talán még nem bújtak elő a rügykezdemények, talán most túlélte a fagyokat ez a gyümölcs. Bizonyára eleink sem véletlenül gyújtottak tüzet a tavaszi nap-éj egyenlőség idején, mert noha a néphit szerint ezzel űzték el a sötétséget, „mellékes” haszonként a faggyal is szembeszálltak ilyenkor.
Mostantól egyre hosszabbak lesznek a nappalok, előbb csak másodpercekkel, később percekkel, majd órákkal. Lassan lépdelünk át egyik tavaszi hónapból a másikba, s talán tudunk valami hasznosat kezdeni azzal a keggyel, hogy kevesebb sötétségben és több világosságban lehet részünk.