– Bár az utóbbi két évtizedben egyfajta reneszánsza van az ön által képviselt egzisztenciális pszichológiának, nem tartozik a legnépszerűbb pszichológiai irányzatok közé. Ugyanakkor olyan problémákkal foglalkozik, amelyek minden ember életében előkerülnek. Hol van a helye ma az egzisztenciális megközelítésnek?
– Nagyon szeretem Irvin D. Yalomnak azt a hasonlatát, amely úgy szól, hogy az egzisztenciális pszichológia olyan, mint egy hajléktalan: mindenhol ott van, de nem tartozik sehova. Olyan témákat feszeget, mint például a szabadság, a szorongás, az élet végessége, az idő vagy éppen az élet értelme. Ezek a témák egyébként így vagy úgy, de felbukkannak más pszichológiai megközelítésekben is, csak azok más típusú válaszokat adnak rá. Azt mondják például, hogy a szorongás egy kellemetlen, rossz dolog, és ezért olyan módszereket ajánlanak, melyekkel kiiktathatók az életből.
Nem úgy állnak hozzá tehát, hogy a szorongás az élet egyik tanítómestere, hiszen ott kezdünk el szorongani, ahol felbukkan számunkra a szabadságnak és az önmeghatározásnak a lehetősége.
Az egzisztenciális témák tehát mindenhol jelen vannak, merthogy az életről szólnak, az életünk legfontosabb kérdéseit feszegetik. Csak éppen az egzisztenciális pszichológia egy másfajta emberképpel dolgozik, illetve sajátos módon nem ajánl módszertani vagy technikai megoldásokat ezekre a kérdésekre. Inkább az önismeretet, az elmélyült önreflexiót és a gondolkodásunk horizontjának a kitágítását, saját magunk felvállalását hangsúlyozza. Ezek olyan létkérdések, melyek mindannyiunkat szorongatnak, és az embernek kell keresnie az erre való reagálás lehetőségét. A legtöbben azonban olyan dolgokhoz nyúlnak, amik kézzelfoghatók és könnyen hozzáférhetők. Vagyis ha meglátják a könyvesboltban a „tuti módszert” ajánló kötetet, hogy hogyan ne szorongjunk, valószínűleg azt fogják választani.
– A mai korban milyen egzisztenciális szorongásokkal kell szembenéznünk? A XX. században, a II. világháborúban és a hidegháború időszakában valóban érezhető volt az egzisztenciális fenyegetettség, ma azonban más problémák vannak. Melyek ezek?
– Az évezredfordulót megelőző pár évtizedben, amikor úgy tűnt, hogy a demokrácia általánossá válik az emberi civilizációban, megszűnik a hidegháború okozta megosztottság, egy sokkal optimistább és sokkal inkább a határtalan expanzió lehetőségére épülő pszichológiák – mint például a pozitív pszichológia – lettek népszerűek. Az évezredfordulót követően azonban bekövetkezett egy drasztikus és egyre terjedelmesebb hatást kiváltó változás minden téren. Megjelentek az ökológiai válság hosszú távú hatásai, a nemzetközi terrorizmus, a migráció, és bizonytalanná vált egy csomó, korábban megkérdőjelezhetetlennek tűnő érték. Vagy például ott volt a pandémia, amely szintén ismeretlen tapasztalat volt az emberek többsége számára. Egy olyan globális krízisállapot alakult ki, aminek nem lehetett látni a végét, és ez természetesen megrendítette az embereknek a biztonságérzését és a jövőbe vetett bizalmát. Az élet végességével, a halállal kapcsolatos szorongások sokkal láthatóbbá váltak, és sokkal inkább meghatározzák a mindennapjainkat, mint azelőtt. Aztán itt vannak a politikai változások, a fellángoló háborúk, a nagyhatalmi törekvések, amiknek az ember egy passzív, tehetetlen elszenvedőjének érzi magát. Ez a szabadság lehetőségének a drasztikus korlátozásával jár együtt. Nem véletlenül érezzük úgy, hogy csak bábuk vagyunk a nagyhatalmi törekvések árnyékában. Azzal, hogy ennyire feje tetejére áll az az értékrend, ami hosszú ideig meghatározta a nyugati világot, az élet értelmébe vagy értelmességébe vetett hitünket is megkérdőjelezi, és mindenkinek szüksége van valamilyen tájékozódási keretre vagy értékrendszerre ahhoz, hogy értelmesnek érezhesse az életét. Amikor pedig ez felfordul vagy megsemmisül, amikor nem áll a rendelkezésünkre egy biztonságot nyújtó narratíva, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk és hova tartunk, ez óhatatlanul nagyon mély szorongást kelt az ember életében.
– A párkapcsolatok terén is beszélhetünk egzisztenciális szorongásról?
– A modern nyugati világban az emberi kapcsolatok válságban vannak. Sokan elmagányosodnak, izolálódnak, és rengeteg kapcsolati konfliktus van mindenkinek az életében. Erre persze sok kézzelfogható megoldást kínálnak a különböző kapcsolati szakértők meg guruk, „csalhatatlan módszereket” kínálva a kiegyensúlyozott párkapcsolatok eléréséhez. Általánosságban azonban azt gondolom, hogy ezeknek nem sok hasznát lehet venni. A kapcsolati problémáink nagy része ugyanis abból fakad, hogy mindenki temérdek traumát és feloldatlan konfliktust hordoz magában, sokan elakadnak a személyiségfejlődési folyamatban. Nemcsak az egyéni életéből hozzuk ezeket, hanem transzgenerációsan is, illetve az adott kulturális közeg traumáit is megtapasztaljuk a saját bőrünkön.
