Sokféle jelentést hordozott az idei márciusi ünnepen is a magyar trikolór, szemléletesen jelezve, mennyire képlékeny a nemzet fogalma. Elegendő volt megtekinteni a kormányerő és a Tisza Párt rendezvényét, hogy tavaszi borúban szippanthassuk magunkba a hideg polgárháború illatát. Vonul a piros-fehér-zöld a piros-fehér-zöld ellen. Kétféle harsány nemzetfelfogás. A Fidesz magyar zászlaja azt hirdeti, a nemzet értékközösség. Egy jobboldali hitvallás képviselője, amelyet ez a párt képvisel a leghitelesebben. Aki ellene van, hiába magyar állampolgár, nem tagja a nemzetnek. Főleg, ha politikai eszközökhöz nyúl, ráadásul külföldi támogatással. Mert a nemzethez tartozás másik fontos feltétele a familiáris patriotizmus, a feltétlen lojalitás. Ez a kötődés mindennél előbbre való.
A legnagyobb ellenzéki erő nagygyűlésén egész mást jelentett a nemzeti szimbolika. Az állampolgári összetartozást hangsúlyozta, hadat üzent a jelenlegi szélsőséges ideológiai, politikai megosztottságnak. Igaz, hirdette a beszédekben is megfogalmazódó, az emberi szabadságjogokat tiszteletben tartó, jóléti polgári állam értékeit, ám ezzel egyben 1848 eszmeiségét idézte meg. Természetesen mindkét fél kijátszotta a maga módján a 12 pontos szónoki kártyát. Na de mit kíván a magyar nemzet ma? Egyik fele ezt, a másik azt?
A hazaszeretésről
Különös, hogy nagy nemzeti ünnepeink kapcsán mindig beleütközünk abba a kérdésbe, mi is a nemzet ma, egy uniformizálódó, táguló transzatlanti, polgári világban. A baloldalt gyakran vádolják, nemegyszer saját szimpatizánsai, hogy nem képes megfogalmazni álláspontját ebben a kérdéskörben, nem tud szabadulni az internacionalizmus, a nemzetközi osztály-összetartozás szellemi örökségétől. Nem elég beérni annyival, hogy a pártjelvényekbe beépítenek valamilyen piros-fehér-zöld elemet, vagy a politikusok a „magyar emberek” nevében fogalmaznak meg kritikákat, követeléseket. De biztos, hogy a többi oldalnak kiérleltebb felfogása van erről a témáról?
Jó néhányszor előfordult, hogy beszédbe elegyedtem ismerőseimmel, és egy idő után kiderült, eltérőek a politikai nézeteink, más oldalon állunk. Amikor érdeklődve megkérdeztem, mit jelent számukra a jobboldaliság, rendre ezzel kezdték: „Magyar vagyok, és szeretem a hazámat.” Ennyi. Egyszer sem sikerült jobban a dolog mélyére hatolni. Mert talán nem is lehet. És a baloldaliak is így vannak vele. Erről nem nagyon tudunk többet mondani.
Olyannyira, hogy ez az érzés talán nem is szeretet. A hazát nem szeretjük. Ahogy a családunkat sem. Ebbe beleszületünk. Ez a számunkra organikus, biztonságot ígérő élettér. Létünk része. Egy természetes, ajándékba kapott identitás.
Ahogy emberi fajunk, a nemünk, a külsőnk. Kapunk hozzá nyelvet, kultúrát, mitologikus történelmi tudatot, és jó esetben államot. Csupán annyi a baj ezzel az ölünkbe pottyant társadalmi önazonossággal, hogy önmagában nem érték. Pedig nyilván szeretnénk, ha az lenne! Ha sajátos képességek csörgedeznének a közös vérben, ha egyedülálló gondolatokhoz segítene a nyelv szerkezete, ha küldetést teljesítene pusztán létezésével ez a népcsoport. De fájdalom, ahhoz, hogy ez a keret valódi értékekkel, nagy eredményekkel gazdagodjon, egy életen át verejtékeznie kell mindannyiunknak. Nem elég Petőfi Sándorok, Puskás Ferencek, Karikó Katalinok zsenialitását álarcként magunk elé tartani.
Közben pedig az értékek, külső hatások folyamatosan változnak. A történelem nemzetállamokhoz vezette Európát, amelyek fokozatosan államnemzetekké formálódtak. Elsőrendű „feladatuk”, hogy területükön biztosítsák az adott civilizációs szinten elérhető biztonságos életet, a közrendet. A nemzethez tartozás ma döntően állampolgárságot jelent. Ám továbbra is szervesen jelen vannak benne a kulturális, etnikai összetartozások, a hagyományok mozgásai. Egy interpretáció szerint, amelyet magam is képviselek, fontos elfogadni, hogy minden polgár, aki aktívan, törvényesen részt vesz egy állam életében, az adott nemzet fejlődéséért, formálódásáért is tevékenykedik, még akkor is, ha idővel kiderül, károkat okozott.
Semmilyen fejlődési alternatíva képviselete sem tekinthető hazaárulásnak, még akkor sem, ha külföldi mintákat követ, akár külső anyagi támogatással.
