Érkezésünkkor Tibor épp megrakja a tüzet a kályhában, maradék faanyagból. Ez a fa vagy eltüzelve a levegőbe jut, vagy hulladékként a földben végzi, válaszolja meg dilemmánkat. Így legalább meleget ad a műhelynek, melyben a frissen vágott fa és forgács kellemes illata érződik, noha fő alapanyaguk a laminált bútorlap. Ritka már a megrendelő, aki tömör fából készíttet bútort, hiszen a fenyődeszkának, mely még az oldalán viseli a háncsot, százezer forintos nagyságrendű a négyzetméterára.
– Akinek a pénz a fő szempont, az IKEA-t választja, aki egyedi bútort szeretne, asztaloshoz fordul – vázolja Tibor, miközben árnyékként követjük a műhelyben. Ami nem feltétlen egyszerű, ha valaki nem ismeri a koreográfiát, és rendre nekiütközik valaminek, akár egy flippergolyó.
Leteszi elénk a három leggyakrabban használt szerszámát, úgymint snitzer, ipari Rotring (a modern asztalosceruza) és a speciális mérőszalag, melynek számai felülről is olvashatók, így mutatja azt is, amit belülről kell mérni. A pneumatikus kapcsozógéphez rögzíti a nagy nyomású levegőt pumpáló csövet, és erőteljes durranásokkal kezdi is a fiók pereméhez rögzíteni az alját.
– Az asztalos mindig kétszer mér, és egyszer vág – mondja fel az aranyszabályt.
– Még mindig jobb, mint fordítva – ugratjuk kibicként.
– Az a jó ebben a munkában, hogy nagyon meditatív. Ez egy ingerszegény környezet, általában csak egy dologra kell figyelni, kivéve, ha csapatban dolgozunk, mert akkor meg a csapatmunka szépségeit lehet élvezni – mosolyodik el újra.
A karrierváltás negyven fölött azonban nem volt egyszerű. Tibor értelmiségi családban nőtt fel, informatikát tanult az egyetemen. Később rájött, nem akar egész nap „agyalással dolgozni”, mert az hátráltatná a lelki fejlődésben. Aztán recepciós volt sok évig, remélve, hogy ott lehetősége nyílik munka közben is az elmélkedésre, csakhogy ott meg túl sok volt az inger, könnyen elterelődött a figyelme.
– Átestem a ló túloldalára, miután nem volt sok tennivalóm, sajnos elkanászodtam. Ültem a számítógép előtt, egész nap csak cseteltem meg YouTube-videókat néztem, miközben folyamatos volt a jövés-menés körülöttem. Az asztalosmunkában azt is szeretem, hogy itt kiegyensúlyozottan kell használni mindhárom részemet: a testet, a lelket és az elmét. Vagy amikor egész nap csak csiszolok, olyankor a tapintást kell sokat használni. Csiszolok, utána végigsimítom a tenyeremmel, ellenőrzöm a felületet, ez is a tudatos jelenlét gyakorlása.
– Mi sarkallt végül a döntésre, hogy inkább légy boldog asztalos, mint boldogtalan irodista? – tudakoljuk.
– Én ott is boldog voltam, legalábbis azt hittem magamról. Utólag ráébredtem, hogy a középszerűség poklába kerültem. Ha sokáig van a komfortzónán belül az ember, ellaposodik az érzékelése.
Ott például sokat kellett beszélgetnem, itt minden mást kell csinálnom, csak azt nem. Itt figyelni kell. Amikor együtt mozgunk csapatban a kollégákkal, az pedig olyan mint egy tánc, ritmusban kell lenni a többiekkel. Egy irodista aligha tapasztalhatja meg ennek a szépségeit.
Odavezet minket a hatalmas körfűrészhez, amely elmondása szerint az abszolút „mindfulness-gép”.
