Sőt, mindjárt a negyedik is. Persze valójában egyikbe se bukott bele, ő ma is a magyar köztársaság elnöke, ha úgy tetszik Magyarország legnagyobb tekintélye, első számú közjogi méltósága. Természetesen ezen megállapítással azonnal lehet vitatkozni –meghagyom a lehetőségét, hogy más másként lássa, bár furcsállom –, de azt mindenkinek tapasztalnia kell, hogy valami nincs rendben nála.
Valami?
Kezdődött azzal – első bukás –, hogy kissé meghamisította a családi legendáriumot, másként festette le az édesapja múltját, mint, ami a valóság. Márpedig egy ilyen történet, rögtön a kinevezése után felderítve, nem hangzik jól, az igazmondó képességét kérdőjelezi meg. Aztán jött a DK által feltárt ügyvédi csalárdság, olyan ügyletekben működött közre ügyvédként, amelyek erkölcsileg és jogilag is megkérdőjelezhetők voltak (második bukás), aztán itt van most a harmadik. Sőt, mindjárt hozzászámolhatunk még egyet, mindjárt mondom.
Elnökként aláírt egy olyan törvényt – gyülekezési jog! –, amely nincs összhangban az alaptörvénnyel, márpedig az elnök többek között azért is ül ott, abban a székben, hogy ilyen hibát (?) a végrehajtó hatalom ne kövessen el. De hát a mi elnökünket ez az apróság nem zavarta, talán még meg se száradt a tinta az asztalán fekvő javaslatom, rohanvást aláírta, túltéve még Schmitt Pálon is, márpedig ez igazán szép teljesítmény. Ebben a pozícióban ilyet nem illik elkövetni, kivéve féldiktatórikus rendszerekben, ahol az egyes számú valójában a kettes számú alárendeltje. És ebben oly nagy kétségeink nem is lehetnek; ezért sem bukik bele semmibe – irányítják, sosem a maga ura.
Meglehet: még a saját háza táján sem. Mert hát itt ez a negyedik botrány, ami még látványosabb is az előzőknél. Újságírói kérdésre minősítenie kellett volna a miniszterelnök március 15-i beszédét, tudják a poloskázó, poklozó, skarlátbetűzőt. Arról kellett volna nyilatkoznia, hogy nem tartja-e ezeket a kijelentéseket súlyosan megosztónak, a társadalom egy jelentős részére nézve kirekesztőnek, szóval, hogy a mindannyiunk fölött lebegő köztársasági elnök által kifogásolandónak. És Sulyok szerint nem voltak azok. Legalábbis, ezt válaszolta kommunikációs részlege. Majd azt közölte ez a kommunikációs vezető, hogy a válasz nem az elnöktől származik, Sulyoknak tulajdonítani provokáció, és a kérdező felelőssége. És ez a szakember (?) azóta is a helyén van, Sulyok Tamás nem csapta el azonnal, de saját magára sem vont le következtetést (negyedik bukás). Ez ugyanis azt a képet festi elénk, hogy bizonyos válaszok nem is a Sándor-palotában készülnek; nagyon is elképzelhető, hogy azok központja, elkészítése valahol a Fidesz kommunikációs udvarában készülnek. Mert hát az ugye nem kérdés, hogy a portál nem egy beosztott véleményére volt kíváncsi, Sulyok álláspontját akarta megtudni. Márpedig, ha ilyen súlyú ügyekben a beosztott megkerülheti a főnökét, az csak úgy lehetséges, ha egy, Sulyok által is elismert felsőbbrendű hatalom is elismeri.
Minden út a Karmelitába vezet...