- „Soha többé” – hangzik el gyakran, amit nem lehet és nem is szabad csak a politikára vonatkoztatni, hiszen mindannyiunk feladata - hívja fel a figyelmet Miriam Bruns. - Mikor először értesültünk a pályázat előzményéül szolgáló történelmi leletről olyan érzés volt, mintha egy időkapszula került volna a felszínre egy fiatal generáció emlékeivel. Megérintett a pályázat tragikus története és befejezetlensége. Ezek a közelgő katasztrófa idején írott önéletrajzok különleges emléket állítanak a múltnak és egyben modernek és végtelen humánumról tesznek tanúbizonyságot. A fennmaradt dokumentumok egy olyan múltbéli nemzedékről festenek képet, amelyet fiatalkorában nagyrészt kiirtottak - teszi hozzá a budapest Goethe Intézet igazgatója.
- 2025-ben, nyolcvan évvel a második világháború befejezése után a téma aktuálisabb, mint valaha. A politikai változások és az egyre erősödő populista és nacionalista tendenciák idején felkészültnek kell lennünk, hogy felismerjük a társadalmilag fenyegető fejleményeket, és fellépjünk ellenük. És mi segíthetne ebben jobban, mint a múlt által való tanulás és a megismert tartalmak átültetése a gyakorlatba? A Goethe Intézet a múlttal való megküzdés és feldolgozás politikáját követi, mert hisszük, hogy kötelességünk pontosan ezzel a kérdéssel foglalkozni annak érdekében, hogy lássuk: milyen óvintézkedéseket kell tennünk - teszi hozzá.
- A fiatal generáció egy friss perspektívából látja a társadalmi tendenciákat és reagál az igazságtalanságokra. Világos jövőképet fogalmaznak meg, amelyet meg kell hallgatnunk és be kell fogadnunk, hogy az ő szellemükben alakítsuk a jelent és a jövőt - fogalmaz Miriam Bruns.
Szakonyi Péter először egy emléket idéz: - Még fiatal újságíró koromban volt alkalmam találkozni André Kosztolányival. Minden idők “tőzsdepápája” roppant izgalmas előadást tartott életéről és pénzpiaci kalandjairól, imádnivaló stílusban és közvetlenséggel. Az interjú zárásaként megkérdeztem, hogy mit ajánl? Mibe érdemes most pénzt fektetni? Mosolyogva kérdezett vissza: „Gyermeke van?”. Igen, mégpedig három, - feleltem. „No, akkor ez nem kérdés: az oktatásukba!” Az elmúlt évtizedekben sokszor volt eszemben ez a jótanács, bár talán nem is azonnal ez a párbeszéd ugrott be, amikor a pályázatról először hallottam, hanem a dédnagymamám. Az az asszony, aki a Rákóczi út egy csöppnyi gangvégi lakásában nevelt fel hat gyermeket - nem tudni miből, hiszen a dédnagypapa egy koronát sem adott haza, még kosztpénzre sem- és mégis a gyerekek mindegyike befejezte az iskolát és volt, aki nagyon sikeres lett. Ő volt az én drága nagyapám - mesél családjáról az újságíró.
- Vajon ők miről írhattak volna, ha a jövőjükről, terveikről kérdezték volna őket? Az első világháború előtti “aranyévekben” látták-érezték-e a jövő fagyos szelét? Milyen jövőt képük lehetett a századforduló pezsgő budapesti életében? Láttak-e maguk előtt lehetőségeket és távlatokat? Emancipált zsidóként milyen kitörési pontokat érezhettek? A kérdéseket sorolva a mai tizenévesekre, az unokáimra terelődtek gondolataim. Mennyire adekvát kérdések ezek ma itt és most Magyarországon? Interneten csüngő, mobiltelefonra ragadt, de ugyanakkor érzékeny és tudásra vágyó fiatalként én mit tudnék elképzelni saját jövőmről, ha ma lennék tinédzser? Vajon a jelenlegi zavaros-háborús világban van-e, lehet-e olyan fogódzkodó, amelyet megmarkolva előre tudnék tekinteni? A feladat nem könnyű, én mégis bíztatnám a fiatalokat erre a kihívásra. Hogy tekintsenek ők is rá úgy, mint egy biztos befektetésre… - teszi fel kérdések sorát és ad választ is Szakonyi Péter.
