1991-ben, egy zaporizzsjai zenei fesztiválon adta elő a Mertvij Piven zenekar a Nem halunk meg Párizsban című vers feldolgozását - egy olyan kelet-ukrajnai fesztiválon, ahol a szervezők kizárólag ukrán nyelvű előadók felvonultatásával tiltakoztak az ellen, hogy Oroszország felfaljon mindent, ami ukrán kultúra, ukrán nyelv és ukrán identitás. Nem sokkal később a dal az ukrán függetlenség és a szabad jövő melletti kiállás egyik szimbólumává vált. Most, több mint harminc évvel később Natalka Bilotserkivets, a vers szerzője, az ukrán költészet egyik legfontosabb alkotója, jelenleg a CEU Felsőfokú Tanulmányok Intézetének ösztöndíjasa Budapesten, a Közép-Európai Egyetemen szavalta el versét három évvel a jelenleg is zajló orosz invázió után. Kortárs kolléganőjével, Oksana Maksymchukkal, a tinédzserként Amerikába emigrált költővel arról beszélt, hogyan marad a költészet identitásformáló eszköz a történelem árnyai alatt.
Bár ő és Bilotserkivets az ukrán költészet két különböző generációját képviselik, tapasztalatuk szerint az alkotók szerepe nem sokat változott az elmúlt évtizedek alatt: sem akkor, amikor több költőt munkatábor várt a hetvenes években - amikor Bilotserkivets először publikált - vagy amikor a Szovjetunió összeomlását követően, Maksymchuk tinédzserként az Egyesült Államokba emigrált. Nem kivétel azonban a jelenkor sem, mikor Bilotserkivets szerint ugyan az 1980-as évek őszi forradalmainak vagyunk újra tanúi, de amelyben kényelmetlenül tapintható a költők számára a háború, a digitalizáció korában, mikor elözönlik a közösségi médiát a fronton készült felvételek. Ez a költők szerint nemcsak a költészet nyelvét, hanem annak formáját is átalakította: – Nem jobb vagy rosszabb irányba változott a költészet, csak más, mert a háborúval felvetődik az is, mennyi figyelmet és milyen formában fordíthat egy alkotó a borzalmakra. Egy vers most lehet egy e-mail vagy egy napló pár sora is akár - emelte ki Bilotserkivets. A költő kiemelte, a háború hatására elszaporodtak a dokumentum jellegű versek, amelyek a megszállás alatt élő embereket, a rokonaikat keresőket örökítik meg vagy azok mindennapjait, akik rettegnek, hogy az ő otthonukat is előbb-utóbb bekebelezi a háború. – A történelmet mindig a győztesek írják, nekünk viszont meg kell örökítenünk az igazságot - mesélt az alkotók szerepéről Maksymchuk. – Nemrég valaki azt írta, a háborúról nincs vers, mert a háborúban egyetlen hang van, a gépfegyver hangja. Én ezt másképp gondolom. Egy ilyen helyzet alkotóként megkövetel egy elköteleződést a szépség és minden iránt, amiért élni érdemes. Ezt kell megörökítenünk, mert azt nem tudják elpusztítani.
