A Nagymagyarország álmát ébren tartó emléknap, a térképek, sálak, autómatricák külföldön sokszor azt a benyomást keltik, hogy nemcsak emlékszünk rá, de vissza is sírjuk a Magyar Királyság Trianon előtti területeit. Nem vitás, a trianoni békeszerződést a győztes imperialista nagyhatalmak diktálták. Nem volt ez másképpen a versailles-i békeszerződésnél sem, amely Németországra vonatkozott. Az eltérés az, hogy a német politikusok - az első világháború utáni időszakkal szemben - a második világháborút követően ezt a kérdést már nem tűzték újra napirendre, és elkönyvelték annak, ami: fájó, történelmi eseménynek.
A Magyar Királyság soknemzetiségű állam volt. A lakosság fele, 52 százaléka volt magyar. Kárpátalján akkor még annyit sem, csupán 25 százalékot tettek ki a magyarajkúak. A terület (beleértve a hovatartozását is) rendkívül mozgalmas múltra tekint vissza. Jellemző az a sokat idézett anekdota, miszerint egy magas kort megélt kárpátaljai falusi ember nem mozdult ki a házából, mégis öt ország állampolgára volt: élt a Monarchiában, Csehszlovákiában, Magyarországon, a Szovjetunióban és Ukrajnában is.
A kárpátaljai magyarság létszáma fokozatosan csökkent. A 2002-es népszámlálás során azt tapasztalták, hogy a korábbi három helyett akkor már csak a beregszászi területen alkotott többséget, és 150 ezres létszámával már csupán Kárpátalja lakosságának 12 százalékát adta. Az azóta eltelt időszak és az oroszokkal vívott háború a létszámot tovább csökkentette, mégpedig jelentősen: 60 ezerről 80 ezerre. Nem utolsó sorban azért is, mert a magyarajkúak zöme már rendelkezett magyar állampolgársággal, és ők a szülőföldjüknek a háború előtt, illetve annak során mind nagyobb tömegben mondtak búcsút.
Kárpátalja területi hovatartozása időről időre szóba kerül. Nem elsősorban Magyarországon, ahol ezt nyilvánosan kizárólag a szélsőjobboldal tartja napirenden. Persze a politikusok sokszor kétértelmű nyilatkozatait külföldön gyakran egyértelműként fogják fel.
Meglepő módon külföldön a területi kérdést éppen Oroszország veti fel, de Trumpéknak is volt már hasonló megnyilvánulásuk. Medvegyev volt orosz elnök, a mai ügyeletes megmondóember olyan térképpel szerepelt, amelyen Kárpátalja magyar területként volt feltüntetve. Nemrég pedig egy olyan, az orosz honvédelmi minisztérium által készített forgatókönyvről szerezhetett tudomást a nyilvánosság, amely Nyugat-Ukrajnát a lengyelek, magyarok és románok között osztotta volna fel. Ukrajnában e kisebbségek a lakosság 1 százalékát teszik ki, mindegyik egyharmad százalékos arányban él ezeken a területeken. Közös létszámuk a félmilliót sem érte el, és ma jó, ha a nemzetiségiek fele található meg a szülőföldjén. Nemzeti érzelmeik is eltérőek: a lengyelek például inkább ukránoknak tartják magukat.
Mi az oka annak a bőkezű osztogatásnak, amivel a külföld Ukrajna területeivel a szomszédait kívánja megajándékozni? Trumpéknak mindegy, csak a harci cselekmények mielőbb szűnjenek meg, és ne kelljen pénzt, fegyvert, figyelmet szentelni e térségnek. Putyinéknál más a helyzet: Ukrajna felosztása mentesítené őket az okozott károk teljes vagy részbeni megfizetésétől.
De van ennek egy politikai vonzata is. Mindhárom kedvezményezett ország a neki szánt területtel többszázezer ukrán polgárt is kapna, igy ezen országok népességi, etnográfiai helyzete jelentősen módosulna. Az új polgárok az államnyelvet nem beszélnék, a lakosság szegényebb rétegét képviselnék, így máris hatalmas ráfordításokat igényelne a nemzetiségi alapú elégedetlenség levezetése. Románia ezt már a magyarajkúak vonatkozásában sem tudta megoldani; Lengyelország és Magyarország eddig ilyen problémával nem nézett szembe, de aligha tudná megfelelően kezelni a helyzetet, amelyben nincs tapasztalata, és talán még a kellő empátia is hiányzik hozzá.
Kárpátalja 13 százalékkal bővítené Magyarország területét, és lakossága is közel ennyivel nőne. Egymilliót is meghaladó számú ukrán polgárral azonban nehezen boldogulna. Ezen túlmenően egy tönkretett, gazdaságilag szétzilált, infrastruktúráját tekintve jelentős deficittel bíró országrészt kellene átvennie, amely a gazdasági mutatókat igencsak lehúzná. Oroszország pedig előbb vagy utóbb napirendre tűzné a nemzetiségi kérdést, hiszen a Kreml álláspontja szerint az ukránok valójában oroszok. Hogy ez mihez vezet? Nos, Grúzia, Moldávia, Donbasz sorsa a válasz a kérdésre. Megérné?
Szóba került-e Kárpátalja Trumpnál vagy Putyinnál, amikor a magyar féllel tárgyaltak? Nem tudjuk. Azt sem, hogy a hovatartozás kérdésében hangzottak-e el ígéretek, kérések, felvetések. No meg azt sem tudjuk, hogy cserében elhangzottak-e valamilyen elvárások. A nagymagyar álomnak persze jót tenne a területbővítés, a „területszerző” kormánynak is, de ez lenne az egyedüli „haszon”.
Gazdaságilag és politikailag sem nyerő egy ilyen fejlődés. Már az első kérdés az lenne, hajlandó-e a politika, de főleg a lakosság vállalni az ezzel járó gazdasági megszorításokat, belpolitikai bizonytalanságokat és a külpolitikai konfrontációt - elsősorban Oroszországgal.
A szerző politológus.
