Nyolcadikig megúsztam az életemet eldöntő vizsgákat. Anyámék hívták így, ha nem is szó szerint azokat megmérettetéseket, ahol eldőlt, hogy hol, milyen szakon, milyen iskolában folytatom a tanulmányaimat. Hetedikben kaptam magam mellé először magántanárt románból. Ebből álltam a legrosszabbul: képtelen voltam felfogni a kacifántos nyelvtant, és ma is enyhén életidegennek tartom, hogy a predikátumok (állítmányok) mibenlétét kellett boncolgatni odabent, miközben mindenem focizni vágyott volna a szép, tavaszi napsütésben. Ezen órák alatt egyébként az esőt is szép, tavaszi napsütésnek éreztem, mert a gyermeki fantázia sok mindenre képes, csak a rejtett predikátumok megtalálására nem.
A nyolcadikos vizsgán múlt, hogy mire fogok „szakosodni”. A tét világos volt: ha összejön a „matematika-fizika” szak, akkor van esélyem az egyetemre, mert ez lesz az elitosztály, ha viszont lecsúszom a „mechanikába”, akkor fémszagú lakatos leszek jó esetben, vagy szerelő az aragázgyárban. Azért kellett így felfesteni a kontrasztot, hogy még véletlenül se felejtsem el, az én utam az értelmiségbe vezet, és punktum, nekem ott lesz a jó, csak ilyen szakmákkal lehet igazán boldogulni. Amikor évekkel később, már Pesten, a gatyámat is kifizettem egy vízvezeték-szerelőnek, akit vasárnap kellett kihívni a hétvége fogalmát nem ismerő bojlerhez, kissé átfordult bennem ez a tétel. Óvatosan számolgattam magamban, hogy hány cikket is kellene írnom, hogy a félórás melóért járó combos számla ellenértéket megkeressem.
Azt viszont elérték, hogy felvételire hosszú ideig izzadt tenyérrel és apokaliptikus hangulatban mentem, mert mi lesz, ha nem sikerül.
Ha végképp és visszavonhatatlanul megbukom. Ha fémszagú lakatosként fogok ülni az orvoscsaládban, miközben a nagyszüleim közül senki sem járt egyetemre, és mégsem tűntek boldogtalannak. A vizsgadrukkot először csak akkor tudtam a magam javára fordítani, amikor végre olyasmiket kezdtem tanulni, ami engem is érdekelt: művészettörténet, filozófia, történelem, újságírás. Addig folyton olyan feszengő érzéssel ültem a padban, mintha egy mezei nyulat írattak volna be búvártanfolyamra.
A stressz Dusi életébe is belépett. Negyedikben ugyanis hirtelen fontossá váltak a jegyek, jóval nagyobb tétje lett a matek és német dolgozatoknak. És ha bizony fontos az osztályzat (márpedig fontos a sikeres gimnáziumi felvételihez), akkor meg kell felelni a kimondott és ki nem mondott elvárásoknak. Ez pedig gyökeresen ellentmond mindannak, amit a gondtalan gyermekkor sugall. Hiszen gyerekként nem lehet megbukni, rossz jegyet hozni, a gyerekség úgy tökéletes, ahogy van. Persze anyáék néha morognak, ha túl nagy a rendetlenség, ha nem teszi el maga után a piszkos tányérokat, de ezekkel még ki lehet egyezni. A jegy azonban valami végleges, amivel nem lehet alkudozni, nem lehet kidumálni, bár Karinthy annak idején adott néhány jó tippet a bizonyítvány megmagyarázására.
A megfelelés a felnőtt világ találmánya, ezzel szortírozza szét a jelölteket azokra, akiket felkarol és azokra, akikre momentán nincs szüksége. És még jó, ha világosak a követelmények, ha látható, hogy milyen szempontok befolyásolják a döntést. Ahogy haladunk előre a felnőttségben, úgy lesz ez egyre trükkösebb, egyre kiélezettebb és egyre igazságtalanabb. A stressz, a szorongás pedig ennek az előjele Dusi életében, mintha egy nagy és láthatatlan úr küldte volna el a névjegykártyáját. És bizony meg kell tanulni kezelni ezt is. Mi persze próbáljuk szülőként tudatosan tompítani. Például azzal, hogy nem festünk fel hasonló kontrasztokat, és mindig hangsúlyozzuk, hogy ha ő úgy érzi, hogy mindent megtett a siker érdekében, akkor szó sem lehet bukásról, pusztán úgy rendeződtek össze a körülmények, hogy azok nem kedveztek a jó jegynek. Ám ettől a külvilág elvárásai, a szabályok mit sem veszítenek az élükből.
És ez ellen most még nem is lehet másként védekezni csak könnyekkel, kétségbeeséssel és sok-sok öleléssel.
Szeretném a térdemre ültetni és azt mondani, hogy később majd másképp lesz, de nem szeretném becsapni. Hiszen az igazság épp az, hogy mostantól egy kicsit mindig ilyen lesz. Hol állásinterjúk, hol határidők, hol pályázatok formájában. Valaminek így vagy úgy, de meg kell majd felelni. Ha másnak nem, hát önmagunknak. És olykor épp mi magunk vagyunk a legkérlelhetetlenebb főnökök.
A világ, az eddigi békés, biztonságos világ most hirtelen azt suttogja a fülébe, hogy veszíteni is lehet. Az osztálytársai közül van, aki évet ismétel, és van, aki gond nélkül megy tovább oda, ahova szeretne. A láthatatlan úr lám, máris vonalakat húz közéjük. Dusi eddig úgy „győzött”, hogy fel sem merült a kudarc lehetősége, és úgy tudta, veszíteni legfeljebb a játékban lehet, de azt sem komolyan. Ám hogy az élet is képes ilyesmire, az új tapasztalat. Egyszerre ijesztő és bizsergető, mert azért az is világos, hogy a kudarc lehetősége édesíti meg a sikert. És azt is jó tudni, mondjuk el neki nem egyszer, hogy a boldogság nem csak a győztesek kiváltsága. Hanem azoké, akik tudnak élni. Lazán, befelé. Akár fémszagú lakatosként is.
