Hajnal József Zoltán, aki a Joci megszólítást kedveli, már kisgyermekként szívesebben nézte a National Geographicot, mint a meséket. Bár családja nem volt lelkes kiránduló, ő ösztönösen vágyott a szabadba, a jó levegőre, az állatok közé. 2019-ben pedig elkezdett fotózni, első alapképzését a Nánási Fotóstúdióban végezte. A fotózás valamennyi iránya közül a vadon iránti vonzalma óhatatlanul a természetfotózás irányába vitte, ehhez társult később az asztrofotózás szenvedélye.
– Mindig is az állatokat akartam megfigyelni, lefotózni, minél szebb környezetben, minél jobb fényekben. Ha bárhová utazhatnék a világban, szívesen mennék Afrikába, Új-Zélandra meg Indiába, mert ott változatos az állatvilág, mind vadban, mind madárban. Szeretem a csillagokat is fotózni, meg a Tejútrendszert, gyakran a szép tájakat is belekomponálva a fotókba. Emiatt olyan helyeket keresek, amelyek minél messzebb vannak a várostól, a fényszennyezéstől. Itthon ilyen a Bükki Csillagda, a Zselici Csillagvizsgáló, Soltszentimre, a Mátra egyes részei, Tamási és Törökkoppány környéke, ezzel nagyjából fel is soroltam, hol érdemes itthon csillagokat fotózni – osztja meg velünk, miközben már a földúton baktatunk, de olykor még elhúz mellettünk egy futó vagy egy biciklis.
A csillagos égbolt fotózása szempontjából leglátványosabb jelenség augusztusban a Perseida meteorraj érkezése, januárban pedig a Geminidáké, bár télen sokkal nehezebb csillagokat fotózni, hisz gyakrabban borús az ég. Az asztrofotózáshoz Joci használ egy telefonos alkalmazást is, ahová a világ minden részéről küldik be a fotókat, inspirálódásra is remek, de akár távolságszámításban és helyszíni tervezésben is segít: a telefont az égre emelve megmutatja, hol és mikor kel a nap, merre nyugszik. Meg lehet tervezni vele akár márciusban azt, mikor és milyen szögből érdemes áprilisban teliholdat fotózni a budafoki víztoronnyal az előtérben – érzékelteti egy példával.
A természetfotózás azonban sokkal inkább kézműves- (meg lábműves) munka, mint technikai feladat, hiszen a fotós annyit jár ki az erdőbe, amennyit mondjuk egy hivatásos erdész vagy vadász.
Be is kell jelentenie a helyi vadásztársaságnál, merre jár éppen, ekkor bejelölik a helyét a vadászok számára egy online térképen. Így is volt már, hogy véletlenül mellette csapódott be vagy pattant meg egy eltévedt golyó.
Hamar a klímaváltozásra terelődik a szó, amit a természetfotós testközelből tapasztal, három évvel ezelőtt az aszály miatt egy nyár alatt látott elpusztulni rengeteg kifejlett dámszarvast egyetlen területen belül.
– Mindenhol ki voltak égve a fák, a bokrok. A talaj heteken át olyan sárga volt, mintha Afrikában lennénk. A nagyvadak biológiája igényli a rostokat, de nem jutott elég a szervezetükbe, hiába etették-itatták őket a vadászok, elszaporodott a gyomrukban egy baktérium, és szörnyű pusztítást végzett. Ijesztő volt úgy kimenni reggel vagy délután fotózni, hogy a terület merő dögszag volt. Ilyenkor én főleg szomorúságot érzek, meg sajnálatot, dühöt eleve csak nagyon-nagyon ritkán. De úgy látom, manapság nézőpont kérdése az emberek számára, van-e klímaválság. Pedig nagyon egyszerű a válasz: mindenki próbálja ki, hogy kimegy egy mezőre áprilisban hajnalban, és utána megnézi a nadrágját, hány kullancs van rajta. Sok csúnya dolgot össze lehet szedni tőlük, a Lyme-kóron én már nyolcévesen átestem, de ott van még az agyhártyagyulladás is, ami ellen legalább oltást lehet kérni. A kullancs a hidegben pusztul, csakhogy már nincsenek telente mínusz 15-20 fokos fagyok. Egy vagy tíz-húsz ember nem fog tudni ezen változtatni globális szinten, ha közben mást csinálnak a nagyvállalatok, ott a rengeteg autó, repülő, óceánjáró, gyár…
Az is egyfajta természetvédő munka, ahogyan a fotós ezeket láthatóvá teszi, hogy becsüljük meg, ne vegyük a természeti értékeinket készpénznek – vetem fel Jocinak, aki fogad fotós tanítványokat is. Szerinte a fotózást, akár még az asztrofotózást is el lehet kezdeni telefonnal, vagy egy belépő szintű fényképezőgéppel, hogy az alapokat megtanulja az ember, onnantól sokkal inkább az számít, kinek milyen a látásmódja.
– Nem attól lesz jó egy kép, hogy tízmilliós technikával készül, noha kinyomtatva, nagy méretben összehasonlíthatatlan egy ilyennek a minősége, de a közösségi médiában ez nem számít. Ha fotózást tanítok – egyébként bárkinek, aki tőlem szeretne tanácsot kérni, mert nekem is volt sok segítségem, és mindig jólesett, ha volt kitől kérdeznem –, azt szoktam mindenkinek javasolni, válasszon ki egy területet, legyen az a madárfotózás, tájfotózás, vagy akár az esküvőfotózás. Utóbbinak is megvan a szépsége, csakhogy rengeteg az esküvői fotós, és amióta 2-3 évvel ezelőtt kivették a szakképzettségi kötelezettséget a fotós magánvállalkozás indítása mögül, bárki lehet fotós, nagyon felhígult a szakma. A látásmód fejlesztéséhez azt javaslom, érdemes legalább napi 30 percet tölteni azzal, hogy az ember díjnyertes fotókat nézeget. Már ha csak ennyit megtesz, rengeteget fejlődik a kompozíciós készsége és a látásmódja. Mert egy idő után elkezd azon gondolkodni, mi a technikai feltétele, hogy egy ilyen kép létrejöjjön. Mi van az előtérben, a háttérben vagy az égen?
Persze menő a szafarifotózás is, ám ott a táj eléggé kopár, a Kárpát-medencei erdők-mezők látványa sokkal változatosabb, s a szívünkhöz is közelebb áll. Magyarországon annyiféle erdő van és annyi szín, bár Joci szerint ezt az utómunkával is ki lehet még jobban emelni.
– Nem szeretek túlzásokba esni, pluszelemet sosem rakok a képre, de a színkorrekcióra – még a valóság keretein belül – figyelek. Rengeteg színadat, információ van még egy képben, amit elő lehet hozni. A fű lehet sárga, barna, zöld, csak ne szürke.
A legjobb képeket napnyugtában, illetve napkeltében lehet készíteni, mert akkor oldalról szűrődik be a fény, sokkal lágyabb, mint délben, és a kisebb fény-árnyék kontraszt jót tesz a képnek. Az sem mindegy, hogy a felkelő vagy lenyugvó nap mögöttem, vagy a vad mögött van.
Utóbbinak sokkal szebb hatása van, mint ha telibe világítaná őt. Persze ha szemből éri a fény, sokkal jobban ki fognak rajzolódni a részletek, akár az őz apró szőrszálai is, de a kép könnyen unalmassá válik. Ezért is nagyon fontos, hogyan komponáljuk bele a fényt.
A természetfotósnak télen még csak-csak lehet tovább aludni, nyáron nem. Amikor irigykednek a vádlijára, Joci azt szokta mondani, „sétáljatok ti is napi 30 kilométert legalább öt éven át, és meglesz”. Közben még a felszerelést is cipelni kell: most egy Nikonja van, emellett visz magával állványt, ha tájat vagy csillagokat fotóz, akkor két objektívet, ha vadat, akkor egyet, ez így együtt majdnem 5 kiló.
Családi nyomásra Joci pár éve elkezdte az egyetemet, hogy legyen diplomája, ám ezt végül két hónap után otthagyta. Az analóg fotózás, amit ott tanítottak neki, szerinte a múlt, noha szép, nosztalgikus, de nem piacképes. A mesterséges intelligenciát azonban nem ajánlja képalkotásra, mert a minősége még igen gyenge, emellett nincs tisztában a méretarányokkal se: ha a Parlament felett kell egy Tejút-képet generálnia, csinál egy hangya-Parlamentet, mellé a Lánchidat orbitális kiadásban, s fölé rakja a csillagokat.
– Egy képről most még meg lehet mondani ránézésre, hogy MI-vel készült. Kíváncsi leszek, mikor tűnik ez el, ha már nem fog szemet szúrni. Olykor a ChatGPT-vel is beszélgetek a világ dolgairól, csak mert érdekel, hol tart a tudásszintje. Meglepő, amikor nekiáll például mások magánéletéről monológokat költeni, bár ezek valóságalapja nagyon kétes, mert csak összeszedi a bulvárlapokból az információkat – mosolyog Joci. – Most 24 éves vagyok, egy hónap múlva 25, de lelkiekben már nyugdíjaztam magam.
Szívesen kiköltöznék az erdőbe, egy faházba. Ha vége lenne a civilizációnak, itt szerintem akkor is boldogulnék. Készítenék egy íjat, azzal vadásznék, az erdő eltartana.
Itt nincs mitől tartani, bár a sötétséghez én is csak fokozatosan szoktattam magam hozzá, mindig egy kicsit tovább maradva kint az erdőben.
Közben megfordulunk az úton, már alkonyodik, de a szemünk idővel hozzászokik a sötéthez. Túl komfortos világunkban ez is szokatlan kihívás, de az állatok valószínű jobban tartanak tőlünk, mint hogy megközelítsenek minket. Az őzek már a patájukkal érzékelik a föld rezgését, mikor ember jár a közelben – magyarázza Joci –, s amerre haladunk, ott két napig vad nem megy el, mert érződni fog a szagunk, ha csak egy fűszálhoz is érünk.
Közben tanya mellett vezet el az utunk, látunk egy rókafotót a kerítésen, ami arra utal, hogy a tanyán belül rókacsapdák vannak kihelyezve. A Vuk jut eszünkbe, majd rögtön ezután a Bambi, hiszen itt a tavasz, hamarosan jönnek a vadászok, hazaiak és külföldiek is, őzbakot lőni. Érzékeny lelkűeknek belegondolni is rossz, mekkora a különbség, ha nem a fényképezőgép lencséjén, hanem egy fegyver távcsövén keresztül nézi őket valaki.
– A vadászat szükséges rossz, persze ezt is lehetne a mostaninál okosabban, humánusabban csinálni – véli a fotós. – Ahogy az ember terjeszkedik, a természetes élőhelyek csökkennek. Ha túl sok a vad, bejönnek a városba, nem biztos, hogy kellemes, ha éjjel cirkál a főúton a gímbika, vagy reggel a bejárati ajtó előtt ott áll a vaddisznó. Sok a vadkár, panaszkodnak az emberek, de ha minden két mező közti erdősávot letarolnak és bevetnek, az állatok hol éljenek?
Azt szoktam mondani: nem a vad megy át az úton, az út megy át az erdőn. Ők előbb voltak itt…
