Az asztalon mosolygott, érintettem, volt keze, lába, egy darab feje, nem tűnt torzszülöttnek, marslakónak, furának, olyan kisfiú alakja volt. Szóval jó pár nagy levegővétel után, hazavonultam, szerintem a lányok maradtak a nagyszülőknél, erre sem emlékszem, csak arra, hogy nem csaptam szét magam, nem hoztam az egyes megoldási szintet, hogy fekete lyuk és zuhanás.
Fekete Valér Sior Down-szindrómás kisfiának története, melyben a szerző ozorai kivonulásról elmélkedik, majd a mozaik szóba kapaszkodik. Negyedik epizód.
Még este történt, hogy egy orvos barátom elkapott az utcán, velünk szembe lakott. Mondta, volt benn, és hogy szerinte minden oké a fiammal, szerinte nem is látszik a rendellenesség, nyugodjak meg. Reszketve simulok hozzá, veregeti a hátam és csendben vigasztal. Eszembe jutott a sztorija, mikor Erdélyből felhívta egy barátja, elküldte neki az eredményeit, valami áttétes rákja volt, mesélte, hogy nem merte elmondani neki a megrendítő tényeket. Tudtam, hogy ő is ezen gondolkodik a néma, fekete utcán.
Reggel keltem, pár másodperc után jött meg a gyomros, eszembe jutott, mibe is vagyunk, nézem a plafont és a redőny kis lyukacskái között kukucskáló napocskát. Mennyiszer néztem ugyanezt a fényjátékot nagyszüleim kutya hideg szobájában. Galambbúgás és az avítt, öreg redőny fényei, gyermekkorom reggeli keretképe. Nem is galamb, hanem gerle, legyünk már pontosak, teljesen más hang, ami döntően befolyásolja a leírást.
Felkelek, odamászok az ablakhoz, megfogom a kötelet, mint egy matróz, nagyot rántok rajta, rossz a fogása, felhúzom a redőnyt, hangosan kerepelve emelkedik a felvonókapu. A vár előtt húgom áll, Judit Szegedről, néz a szemembe, lehet már órák óta ott állt, gondolom nem akart megzavarni. El sem tudom képzelni, mikor kellett elindulnia, hogy már hajnalban ott álljon.
Kinyitom az ablakot.
– Hogy vagy?
– Szarul.
Kimegyek az udvaron, kinyitom a kaput, kiengedjük a csirkéket.
Vannak olyan megjelenések, amik egyénileg életmentők. Nekem, akkor, ott az ő megjelenése volt az. Mi nagyon mások vagyunk. Ő felsővezető, jogi végzettség, megtervezett élet, egzisztencia, racionalitás, felső középosztály. Én lyukas cipőben is jó vagyok, nincsenek terveim nagyon, életem gubancos, alsó középosztály, random élethelyzetekhez alkalmazkodó araszolgatás, „majd lesz valami” életszemlélet, családom legszerényebb tagja egzisztenciálisan, ha nem vesszük egy unokatesóm, aki a Bodrogközben varrónő.
Bejön. Innentől már megint nem emlékszem, csak arra, hogy ott van velem és ez nagyon jó. Gondolom megittunk pár kávét, még arra emlékszem, hogy megölel. Volt már egyszer, hogy idegösszeomlást kaptam egy balul elsült családi ebéden, ahol kétgyerekes apaként rosszul lettem attól, hogy innentől ez lesz a sorsom, megkérdezzük egymást, ki kér még leveshúst, és én nem akarok ott lenni, Felnémeten. Én bulikban akartam lenni, graffiti-fesztiválokon, ötnapos káoszban Ozorán, túrázni a hegyekben, kávézni érdekes barátaimmal, akik közül szinte már senki nem maradt Egerben, és én Robinsonként néztem a távolodó hajójuk után, mert én valamiért ezen a kis szaros szigeten építettem meg a kunyhóm, de nem erre gondoltam korábban.
Ne rettegjen, apuka!Mikor megtörtént a sajnálatos eset, itt is ő jött be a szobába, végighallgatta a kesergésem, megnyugtatott, megsimogatott. Nem mondta, hogy jobb lesz, meg hogy szedjem össze magam, csak meghallgatott. Érdekes, onnantól kezdve már nem annyira voltak gondjaim a szigetemmel, elég volt, hogy valaki meghallgatott.
Magyarán volt egy ilyen furcsa kapcsolat közöttünk. Illetve van.
Rita borzasztó állapotban volt, nyilván fájt a lelke és a teste is a császár miatt. A kórházi történések miatt, amely sokak teljes érzelmi leépülését mutatták, annyira elképedtünk, hogy szinte zavarba fordult. Ennyi bunkóság a mi eddigi életünkben ritkán fordult elő ilyen töménységben. Elefántcsonttorony-doktorok és „tartom a markom”-valakik székháza, rasszizmussal a roma kismamák felé, kiábrándultság és Balkán.
„Senki nem mondta, hogy ez a gyerek Down-szindrómás?!"Járok be a kórházba minden nap kétszer.
Az egyik osztályban nem készítették el a srácok a fogalmazást. Dezső osztálya volt. Bence csirkét evett krumplipürével az asztalon, meg volt engedve, gyúrt. Mindenki ehetett és ihatott az órán, mellékhelyiségbe nem kellett kéredzkedni. Egy szabály volt, nem lehetett kinevetni másokat, ha hozzászóltak. Szóval evett a Bence, valaki aludt, telefonozott a pad alatt. Kiderült, hogy szinte senki nem csinált házit, pedig az érettségi erősen közeledett. Hirtelen kezdtem el üvölteni. Valahogy erre is foszlányosan emlékszem, de kikapcsolt a fék az agyamban. Arról kiabáltam, hogy megannyi egészséges ember, hogy bármik lehetnek, a suli a legjobb, mindenki vért izzad, hogy segítsünk nekik. Tanulni kellene, hogy azok lehessenek, akik szeretnének, de elhussan mellettük az élet, néznek mulyán, most rontják el a jövőjük. Valahogy arra emlékszem, hogy a kiabálás végén azt üvöltöm, hogy egészségesek vagytok és… és...
– Nekem meg beteg a gyerekem, beteg a gyerekem, nekem meg… beteg gyerekem van!
Emlékszem a vágható csendre az osztályban. Páran összenéznek. Szánalom és döbbenet van a szemükben, Bence, aki amúgy faktos is, emeltre megy, sokat mondóan oldalra néz Orsira, ennek kaktusz… mondja a szeme, ennek kaktusz.
Akkor látom meg magamat. Elpirulok, ilyen érzelmi hullámvasútra kamaszkorom óta nem ültem fel, szégyen és riadalom tombol bennem, meglátom magam kívülről, hát nem az, amit korábban szerettem volna látni. Kifutok az osztályból. Nagyon gáz vagyok.
