Az Orbán-kormány Oroszország-politikája 2.

Ha az írás első részében említett körülmények nem adtak volna elég okot az Orbán-kormánynak az Oroszországgal kapcsolatos politikája felülvizsgálatára, akkor a 2013 novemberétől kibontakozó ukrajnai válságnak már meg kellett volna szólaltatnia a vészcsengőt. Ez azonban elmaradt és a Fidesz-kormány semmitől sem zavartatva tovább folytatta kétértelmű Oroszország-politikáját. Nehéz eldönteni, hogy a tájékozatlanság, a térség ügyeiben való járatlanság, az autokráciák reménybeli jövőjében bizakodó vízió, vagy valamilyen Moszkvával megkötött háttéralku, netán a magyar miniszterelnök kiszolgáltatottsága tartotta és tartja ma is a kétértelműségek zavarba ejtő pályáján a magyar kormány magatartását. Súlyos hiba volt nem érzékelni vagy – ha a magyar vezetés érzékelte is – figyelmen kívül hagyni azt a háttérben zajló erős orosz nyomásgyakorlást, amellyel Moszkva már 2013 nyarától próbálta visszatartani Kijevet az akkor már egyeztetett és kölcsönösen elfogadott EU-s társulási szerződés aláírásától – ez tovább növelte szövetségeseink velünk szembeni bizalmatlanságát.

Az Orbán-kormány azonban sem a Krím 2014. március 18-i annektálását, sem a maláj gép július 17-i lelövését, sem pedig az orosz reguláris erők augusztus 24-én kezdődő kelet-ukrajnai beavatkozását nem tekintette olyan oknak, ami miatt felül kellene vizsgálnia Oroszország-politikáját, és ennek nyomán fel kellene hagynia a paksi bővítésre vonatkozó tárgyalásaival. Az sem befolyásolta a kormány szándékait, hogy 2014 június végétől, Putyin bécsi látogatásától már egyetlen EU-tagállam vezetője sem tartotta lehetségesnek az orosz államfő kétoldalú találkozó keretében történő fogadását. A 2014 november közepén megtartott ausztráliai G20-as csúcsértekezletet követően pedig az is nyilvánvalóvá vált, hogy a Nyugat és Oroszország érintkezése lényegében egyetlen kérdésre szűkült le, az ukrajnai helyzet rendezésére, és nyugati részről lényegében csak azok – a német és a francia vezetők – találkoztak Putyinnal, akik megpróbáltak a szemben álló felek között közvetíteni. Mindezek ellenére a magyar kormány nem látta akadályát annak, hogy 2015. február 17-én kétoldalú találkozó keretében Budapesten vendégül lássa az orosz elnököt.

Joggal merül fel a kérdés, hogy volt-e, illetve van-e olyan ok vagy körülmény, ami az ukrajnai válság kibontakozását követően is indokolhatta Moszkvához való közeledésünket, azt a feltűnő szívélyességet, ahogy az Orbán-kormány a Kremllel érintkezett és érintkezik ma is, illetve ahogyan időről időre próbálta lassítani az EU Oroszországgal szembeni szankcióinak elfogadását. Ha elvonatkoztatnánk attól a fontos körülménytől, hogy Oroszország már 2014-ben agresszorrá vált és ennek következtében elveszítette szövetségeseink, a „politikai Nyugat” bizalmát, akkor elvileg – de csak elvileg – lehetne persze indokot találni, ha nem is közeledésünk, de a kapcsolatokat fenntartó magatartásunk magyarázataként. Ilyen indok lehetne Oroszország gyors gazdasági növekedése. Láttunk már erre példát 2000 és 2008 nyara között. Akkoriban – mindenekelőtt a Moszkva számára kedvező globális energiakonjunktúrának köszönhetően – az orosz GDP évről évre 7-8 százalékkal nőtt, és mindezek alapján joggal lehetett feltételezni, hogy a magyar gazdaság lehetőségei is bővülnek ezen a gyorsan növekvő piacon. De ennek a korszaknak ekkor már – 2014 után – rég vége volt. Előbb a 2008–2009-es globális pénzügyi válság, majd az orosz gazdaság egyre inkább megmutatkozó strukturális problémái akadályozták meg, hogy az ország visszatérjen a Putyin első két elnöki ciklusára jellemző gyors növekedéshez. 2010–2011-ben a Kreml még azt remélhette, hogy a növekedés üteme meg tud kapaszkodni az évi 4-5 százalékos szinten, ám rövidesen kiderült, hogy az orosz gazdaság immár erre sem képes. Következésképpen gazdasági okokkal aligha volt indokolható az agresszorrá vált Oroszország melletti kitartásunk, már amennyiben egyáltalán elfogadható lenne háborús helyzetben ez a mindent felülíró szatócsszemlélet.

Az orosz gazdaság gyengülő teljesítményét tükrözték vissza a két ország közti kereskedelmi forgalom adatai is. A 2008–2009-es globális válság ugyanis látványosan megtörte a korábbi, hosszú éveken át tartó növekedést. 2009-ben – az előző évi csúcshoz képest – mind a magyar kivitel, mind a behozatal jelentősen visszaesett. Annak együttes értéke a 2008-as közel 14 milliárd dollárról (amiből közel 4 milliárd volt a magyar export) 8,6 milliárdra csökkent. Ugyan a forgalom 2010-ben és 2011-ben is újra növekedett, ahogyan az orosz gazdaság is, de továbbra sem tudta elérni a 2008-as szintet. 2012-ben azonban mind a magyar export (3,29 milliárd dollár), mind a magyar import (8,28 milliárd dollár) ismét csökkenni kezdett. 2013-ban megint növekedett a két ország közti kereskedelmi forgalom, de az ukrajnai válság következtében 2014-től újra visszaesés volt tapasztalható. Ez oda vezetett, hogy 2016-ban a két ország közti áruforgalom értéke 4,3 milliárd dollárra esett vissza – vagyis közel 10 milliárddal volt kisebb, mint 2008-ban –, amiből a magyar kivitel már csak 1,65 milliárd dollárral részesedett. A következő két évben ugyan újra növekedésnek indult a forgalom, de annak összértéke még 2018-ban is csak épphogy elérte a 7 milliárd dollárt. Az orosz vámstatisztika szerint a magyar import 4,8 milliárd dollár, míg az export 2,2 milliárd volt. (A 2020–2021-es Covid-járvány, majd a 2022 februárjában elkezdődő ukrajnai háború olyan új külső feltételeket teremtett, amelyek körülményei között nem volt esély – ahogy a jelenlegiek között sincs – a külkereskedelmi forgalom növelésére.) Vagyis a két ország közti gazdasági kapcsolatok alakulása semmilyen formában sem igazolta vissza a politikai közeledés hasznát, merthogy az semmiféle jótékony hatást nem gyakorolt az Oroszországba irányuló magyar kivitel növekedésére.

Ennek ellenére 2013-tól rendszeressé váltak az évenkénti magyar–orosz csúcstalálkozók. Orbán 2013-as és 2014-es januári moszkvai látogatásait Putyin 2015. február 17-én viszonozta, majd napra pontosan egy évvel később újra Orbán látogatott el Oroszországba. 2017-ben pedig már nem is egyszer, hanem kétszer találkoztak, minthogy az orosz elnök előbb februárban, majd augusztusban is ellátogatott Budapestre. Ugyanez ismétlődött meg 2018-ban, csak épp ezúttal a magyar miniszterelnök járt kétszer is Oroszországban. Előbb a nyári labdarúgó világbajnokság idején kereste fel a rendező országot, és találkozott Putyinnal, majd szeptemberben újra Moszkvába utazott. Ezen a találkozón a Déli Áramlat helyére lépő Török Áramlat Magyarországig elérő meghosszabbításáról, továbbá arról tárgyaltak, hogy Magyarország készen áll arra, hogy az orosz vezetésű Nemzetközi Beruházási Bank (IIB) harmadik legnagyobb részvényeseként befogadja a pénzintézet központját. 2019 októberében újra Putyin látogatott el Magyarországra, ami – Orbán első, 2010-es hivatalos moszkvai útjától számítva – immár a két vezető tizedik találkozója volt. A Covid-járvány megakasztotta a sűrű személyes egyeztetések sorát, ezért a következő találkozóra csak két és fél évvel később, 2022. február 1-én került sor az orosz fővárosban. Ez volt a magyar kormányfő első „békemissziója”, ami alig három héttel Ukrajna nyílt és átfogó orosz megtámadása előtt történt. Ez már az az időszak volt, amikor az ukrán határnál jelentős orosz erőket vontak össze, és Moszkva várta az Egyesült Államoknak és a NATO-nak még december közepén eljuttatott szerződéstervezeteire adott nyugati választ. Ebben a rendkívül feszült helyzetben tett úgy a magyar miniszterelnök, mintha közvetítői feladatai lettek volna, miközben ilyenek sem ekkor, sem második „békemissziója” (2024 nyara) idején nem voltak. Nála sokkal jelentősebb politikai szereplők sem tudták Putyint visszatartani attól, hogy Ukrajnára támadjon, ahogy arra sem tudták rávenni, hogy miután megkezdte háborúját, mielőbb hagyjon fel azzal.

Annak ellenére, hogy 2022 februárjában az Ukrajna elleni háború nyílt és átfogó formát öltött, az Orbán-kormány továbbra sem érezte szükségét annak, hogy módosítson korábbi politikáján. Ebben segítségére volt az a kormány részéről gyakran hangoztatott körülmény, hogy van egy olyan gazdasági terület, ami Oroszországot Magyarország számára fontos és nehezen pótolható partnerré teszi. Ez pedig az orosz kőolaj- és földgáz. Leválni ezekről a szállításokról valóban nem egyszerű feladat és ennek költségei a 2022 elején kezdődő háború előtt nem is vetették föl ezt az alternatívát. A háború azonban új helyzetet teremtett. Olyat, amiben nem lehetett nem számolni azzal, hogy az Európai Unió szankciós politikája ne érné el ezt a területet is. Ebben a helyzetben a magyar kormány kétféle stratégia közül választhatott. Dönthetett úgy, hogy kitart eddigi politikája mellett arra hivatkozva, hogy nincs olyan ok, ami miatt változtatni kellene, s Magyarországnak továbbra is megfelel az orosz földgáz és kőolaj, mert olcsó és megvannak a kiépített szállítási útvonalak. Az pedig, hogy az orosz állam főként a szénhidrogén-exportból tudja finanszírozni az Ukrajna ellen vívott háborúját, nem tartozik Budapestre. De dönthetett volna úgy is a magyar kormány, hogy belátja a leválás szükségességét, és érdemi lépéseket tesz annak érdekében, hogy új beszállítókat találjon, és ezzel párhuzamosan megpróbálja azt is elérni, hogy az átállás költségeinek egy részét az EU fedezze. Az Orbán-kormány az első változat mellett döntött, és sikerült elérnie, hogy a 2022 végén hatályba lépő, az orosz nyers kőolaj importjára vonatkozó szankció a Barátság-vezeték déli ágán kőolajhoz jutó országokat – Csehországot, Szlovákiát és Magyarországot – ne érintse. Ez a mentesség helyzetükből, területük tengerektől való távolságából következően ezeket az államokat nem alaptalanul illette meg. Ugyanakkor ez a brüsszeli döntés egyben azt is feltételezte, hogy az érintett országok határidő nélküli kedvezményezetti helyzetüket arra használják fel, hogy minél gyorsabban megoldást találnak az orosz kőolajexportról történő leválásukra. Ennek azonban Magyarország esetében egyelőre kevés jele látható. Helyette a kormányzat folyamatosan bírálja a szankciókat, és azok elhibázottságának hangoztatásával próbálja elfedni a magyar gazdaság több éve tartó gyenge teljesítményét.

Még érdekesebb a helyzet a magyar gázimport tekintetében. Annak következtében, hogy 2021 őszétől déli irányból, a Török Áramlat balkáni meghosszabbításán át kapja az orosz földgázt, Magyarországot semmiféle hátrány nem érte, leszámítva a gáz árának átmeneti, 2022-ben bekövetkező drasztikus növekedését. Ez a drámai változás azonban nem az EU-s szankciók következménye volt, merthogy ilyenek a vezetéken érkező orosz gázt továbbra sem sújtják, hanem a Gazprom szállításokat visszatartó, már 2021-ben elkezdődő magatartásának. (Nem mellesleg az Északi Áramlat 1. és 2. vezetékpárjainak felrobbantására – a négy vezetékből három sérült meg – csak azt követően került sor, hogy azok már három hete nem szállítottak gázt.) Vagyis a földgáz esetében sincs szó arról, hogy az európai büntetőpolitika húzta volna fel az árakat. A felelősség ezért kizárólag Oroszországot terheli. Magyarország azonban – szemben az Európai Unió államainak többségével – alig tett bármit is annak érdekében, hogy leváljon az orosz gáz- és olajszállításokról, és ehhez az EU-tól pénzügyi támogatáshoz jusson. A leválás terhei az egyes tagállamok esetében nyilván nem azonosak. Vannak országok, amelyek ezt könnyebben meg tudják tenni, míg mások nehezebben. Ugyanakkor az mégiscsak magáért beszél, hogy az Európa Unió országainak többsége a leválást meg tudta oldani. Egyértelműen mutatja ezt az a tény, hogy míg a háború előtti évben az EU országai 155 milliárd köbmétert vásároltak a vezetéken szállított orosz gázból, addig két évvel később már csak 28 milliárdot, ami tavaly ugyan némiképp nőtt (32 milliárdra), de ez továbbra sem több a háború előtti mennyiség ötödénél és csak három ország – Ausztria, Szlovákia és Magyarország – maradt meg vásárlóként. Bécs azonban 2024 novemberben szakított a Gazprommal, ezért idén már csak hazánk és Szlovákia vesz továbbra is orosz vezetékes gázt. A magyar kormány arra hivatkozva, hogy az EU versenyképességének romlása jórészt az orosz szénhidrogén-szállításokat sújtó szankciók következménye – ami meglehetősen távol áll a valóságtól –, továbbra sem akar szakítani Moszkvával. A versenyképességgel összefüggő problémák pedig jóval összetettebbek annál, mintsem hogy kizárólag a magas energiaárakra lennének visszavezethetők. De mert ez a retorika alkalmas arra, hogy a magyar társadalom egy részét meggyőzze arról, hogy nem az elhibázott gazdaságpolitika felelős a magyar gazdaság rossz teljesítményéért, a kormányzat ennek hangoztatásáról nem tud és nem is akar lemondani.

Az Orbán-kormány Oroszországgal kapcsolatos politikája annál is inkább aggasztó, mert továbbra sincs semmi jele annak, hogy Oroszország felhagyni készülne a Nyugattal szembeni konfrontatív magatartásával. Sőt, amennyiben a Kremlnek sikerül az Ukrajna ellen indított háborúját a saját elképzelései szerint lezárni, és ez Trump megjelenésével és eddig követett tárgyalási taktikájának következtében egyre valószínűbbnek tűnik, úgy még az eddigieknél is kisebb esélye lesz annak, hogy felhagy nagyhatalmi ambícióival. Az a hangulat, ami immár évek óta uralja az oroszországi nyilvánosságot, nem egyik napról a másikra jött létre. Putyin és környezete az ország kudarcaiért már a háborút megelőző években is rendre a külvilágot tette felelőssé. Épp ezért nincs abban semmi meglepő, ahogy a nyilvánosságot mindinkább eluralta a korábban elfelejtettnek hitt Nyugat-ellenes retorika. A Kreml azonban nemcsak a hazai közvélemény átalakításáról gondoskodott, de számos módon és eszközzel elkezdett beavatkozni más országok belügyeibe is. A befolyásolási kísérletek már a háború előtt sem csupán a hackertámadásokat, a jobb- és baloldali szélsőséges csoportok politikai és pénzügyi támogatását jelentették, de olyan közvetlen beavatkozási próbálkozásokat is, mint amilyen a 2016 októberi montenegrói puccskísérlet volt. A rezsim párhuzamosan azzal, ahogy „kifelé” egyre agresszívebbé vált, úgy „befelé” is egyre inkább megkeményedett, nem hagyva lehetőséget és alternatívát a békés, választások útján történő hatalomváltásra. 2020 nyarán az orosz politikai rendszer is belépett azoknak a FÁK-térségbeli autokráciáknak a körébe, ahol az alkotmány átírásával lehetővé vált a regnáló elnök élethosszig tartó uralma.

Nem érzékelni ezeket a fontos változásokat, és ezek ellenére kitartani az Oroszországgal való szoros kapcsolatok fenntartása mellett – kiváltképp azok után, hogy Moszkva nyílt háborúba kezdett – súlyos stratégiai hiba. Olyan melléfogás, amin Orbán Trumphoz való közelsége sem tud enyhíteni. Ami jó lehet Amerikának – bár felettébb kétséges, hogy az, amit a Trump-adminisztráció tesz, akárcsak Amerikának jó lehet –, az távolról sem biztos, hogy jó lehet Magyarországnak. Az a fajta trumpi politika, ami az erősebb, gazdagabb és szolidárisabb Európát képes Oroszországra lecserélni annak reményében, hogy ez jól jöhet Kína feltartóztatásában, súlyosan elhibázott stratégia. Moszkva Pekingről történő leválasztása, ami a hetvenes évek elején sikeresnek bizonyult, ma aligha ismételhető meg. Végzetes illúzió azzal számolni, hogy Ukrajna feláldozása Amerika szövetségesévé teheti a putyini Oroszországot. Egyébként is, az ukrajnai háború lezárásában egészen másképpen érdekelt Magyarország, mint ahogyan azt az extravagáns, gyors megoldásra törekvő amerikai elnök elképzeli. Ukrajna hozzánk túlságosan közel van ahhoz, hogy ne a gyors, hanem a tartós és igazságos békében legyünk érdekeltek. Az a tárgyalási technika, amit amerikai részről eddig láttunk, nem más, mint Ukrajna érdekeinek teljes feladása. Az ukrán kapitulációhoz nincs szükség amerikai közvetítésre. Olyan feltételek mellett, mint amilyeneket a trumpi adminisztráció elfogadhatónak lát, Ukrajna már rég fegyverszünetet köthetett volna. Ezt megtehette volna már 2022 tavaszán az isztambuli tárgyalások idején is. De nem tette, pedig akkor, a háború korai szakaszában Kijev még a NATO-tagságról is hajlandó lett volna lemondani, de mert semmilyen érdemi biztosítékot nem kapott, ami garantálta volna biztonságát, inkább a háború folytatását választotta.

Egyelőre nehéz megjósolni, hogy mikor és milyen feltételek mellett sikerül lezárni a háborút. Az azonban tisztán látszik, hogy Európa – azok után, hogy immár nem lehet biztos a trumpi Amerika katonai támogatásában – három fontos kérdés megválaszolása előtt áll: 1. Mit tud tenni ilyen körülmények között Ukrajna biztonságának garantálásáért? 2. Mit tud tenni Oroszország ellenében saját biztonságának megőrzéséért? 3. Végre képes lesz-e stratégiai autonómiáját megteremteni? Az Orbán-kormány eddigi magatartása nagy valószínűséggel azt vetíti előre, hogy a fenti feladatok megoldásában Magyarország nem segítő, hanem kerékkötő lesz. A magyar kormány ugyanis határozottan kijelentette, hogy nem támogatja Ukrajna NATO-tagságát, de Európai Unióba történő felvételét sem. És egyébként is tartózkodik attól, hogy segítséget nyújtson keleti szomszédunknak. Eddig se tett mást. Magyarország a Kieli Egyetem Világgazdasági Kutatóintézetének kimutatása szerint eddig kétoldalú megállapodás keretében Ukrajna megsegítésére GDP-jének mindösszesen 0,03 százalékát adta oda. Az eddigi kormányzati megnyilatkozások azt is egyértelművé tették, hogy támogatják a Trump-Putyin különalkut, ami a jelenlegi állás szerint jelentős ukrán területek feladásával, a megtámadott ország NATO-tagságának elutasításával, és Ukrajnának adott érdemi biztonsági garanciák nélkül fejezné be a fegyveres konfliktust. A magyar kormány akkor csatlakozik feltételek nélkül a trumpi politikához, amikor az Európai Unió tagállamai – Szlovákia kivételével –, Nagy-Britanniával, Norvégiával és Kanadával együtt kitartanak Ukrajna támogatása mellett, mert azt szeretnék, ha nem elhamarkodott, hanem tartós és igazságos békét hozó megállapodás zárná le a háborút. Az Orbán-kormány ezzel az álláspontjával az eddigieknél is jobban elszigeteli magát az Európai Unión belül. Mindeközben a magyar kormánypárt arra sem számíthat, hogy az európai centrumpártok szabad utat engednének a Trump- és Putyin-barát Patriótáknak. A politikai tűzfal az Európai Parlamentben is a periférián tartja majd a Fideszt. Az Orbán-kormány által képviselt politika ellentétes Magyarország nemzeti érdekeivel és történelmi értékeivel, ezért a következő, 2026-os választáson győztes ellenzéki kormánynak azonnal szakítani kell az önsorsrontó Putyin-barát politikával.