A dzsungelben barangolva egy kis brazil szigeten mindenre számítottam, csak arra nem, hogy egy ortodox bolgár temetőre és Brazília egyik legnagyobb börtönlázadásának nyomaira bukkanok.
„Rión és a karneválon kívül nem sok mást tudnak Brazíliáról a külföldiek” – jegyezte meg a brazil ismerősöm, Pedro, amikor felvett engem és a barátom Sao Paulóban. Körülbelül négyórás autóút várt ránk a világ egyik legnagyobb metropoliszából egy brazil viszonylatokban kicsinek számító tengerparti településre, Ubatubába. Pedróval Dél-Afrikában barátkoztunk össze, ahol mindhárman önkéntesek voltunk a Cheetah Experience-nél, egy gepárdmentéssel foglalkozó szervezetnél. Bár van köztünk 15 év korkülönbség, a közvetlenségének köszönhetően ő volt az Afrikában kialakult baráti társaságunk lelke, akitől novemberben abban a reményben köszöntem el, hogy hamarosan újra látjuk egymást.
Ez a hamarosan áprilisban jött el, amikor 15-16 órányi utazás után egy napra megpihentünk Sao Paulóban, másnap pedig Pedro értünk jött autóval, és egy héten keresztül vendégül látott minket az otthonában, ami egy földi paradicsomnak tűnő hely, a brazilokon kívül mégsem hallott még róla soha senki.
Így kerültem tehát a dzsungelbe, egy aprócska szigetre, ahol a fejünk fölött selyemmajmok ugráltak és jöttek egészen közel hozzánk abban a reményben, hogy van nálunk néhány finom falat számukra. Ahol kisebb-nagyobb kígyók tekeregtek a faágakon, és ahol egy kiépített kirándulóúton végighaladva egy temetőben kötöttünk ki, tele ortodox keresztekkel, néhányszáz méterrel arrébb pedig egy börtön romjaira bukkantunk.
Jobb élet reményében érkeztek
Ilha de Anchieta szigete Ubatubából motorcsónakkal 20-25 perc alatt elérhető. Pedro ragaszkodott hozzá, hogy az első napunkat a közeli szigetek bejárásával töltsük, aminek ez volt az első állomása, és ahová fürdőruhában, az őszi brazil naptól kissé megpirulva érkeztünk meg. Itt horgonyzott le az 1920-as években több ezer kelet-európai bevándorló is, akik az egykori Besszarábia területéről érkeztek Brazíliába. A földbirtokosok földet és jobb életkörülményeket ígértek számukra, mint az akkor már egy világháborún átesett Európában. Végül soha többé nem hagyták el ezt a külsőre csodálatos szigetet.
A Discover Nikkei cikke szerint ugyanis 1926-ban Anchieta-szigetére körülbelül kétezer kelet-európai bevándorlót vezényeltek a brazil hatóságok azzal a céllal, hogy ott egyfajta mezőgazdasági települést hozzanak létre általuk. Segítséget azonban a brazil kormány nem nagyon nyújtott az újonnan érkezett európai emberek számára, akik helyismeret és megfelelő mezőgazdasági tudás hiányában, valamint a sziget körülményes megközelíthetősége miatt hamarosan súlyos nehézségekkel szembesültek. Élelmiszerhiány lépett fel, mivel pedig a többségében bolgár, ukrán és moldáv népek nem ismerték a helyi növényeket, az éhségük csillapítására a szigeten fellelhető növényeket kezdték fogyasztani. Köztük egy burgonyafélékre hasonlító gyökérzöldséget, a mandioca bravat, ami azonban mérgező, ha nem megfelelően készítik el.
A feljegyzések szerint a növény 100 nap alatt mintegy 151 ember halálát okozta. Ennek estek áldozatául azok a többségében bolgár telepesek is, akiket a sziget rendhagyó temetőjében, az erdő közepén temettek el. Az emléküket ortodox keresztek, emellett pedig 2014 óta emléktáblák is őrzik a szigeten. Ekkor látogattak el az áldozatok családjai is erre az apró brazil szigetre, ami bár földi paradicsomnak tűnik, százak számára valószínűleg épp az ellenkezőjét jelentette. A sziget tragikus története nem ért véget az itt elhunyt bolgár telepesekkel. Sőt, tulajdonképpen ez csak a kezdet volt.
A brazil Alcatraz
Bár első látásra Ilha de Anchieta egy egyszerű sziget gyönyörű partokkal, esőerdővel borítva. Beljebb merészkedve a bolgár temető mellett romokba is botlottunk; a kihelyezett portugál feliratok szerint egy egykori börtön épületeibe. Az elbukott mezőgazdasági törekvéseket követően a brazil kormány ugyanis 1934-ben börtönszigetté tette a Sao Paulo állam partjainál fekvő, körülbelül 828 hektáros szigetet, ahol felépítették az Instituto Correcional da Ilha Anchieta nevű büntetőtelepet. A céljuk kifejezetten az volt, hogy egy nehezen megközelíthető, elzárt helyen található börtönt létesítsenek, ahová a kormány által legveszélyesebbnek vélt bűnözőket zárták. Köztörvényesek és szélsőséges nézeteket valló csoportok tagjai mellett politikai foglyokat, a későbbiekben pedig idegen országok bevándorlóit is. Többségében azokat a japán és európai állampolgárokat, akik a második világháborút követően, a kommunizmus és a további harcok, feszültségek ellen menekülve Dél-Amerkában, Brazíliában próbálták újrakezdeni az életüket, de a kormány valamiért gyanúsnak találta őket.
Voltak, akik semmit sem követtek el. Japán lapok szerint például így kötött ki az Anchieta-szigeten tucatnyi japán bevándorló is, akiket 1943-ban kényszerítettek az otthonaik elhagyására, majd az ország különböző pontjaiban található táborokba, börtönökbe zárták őket. A brazil kormány ugyanis attól tartott, hogy a japán bevándorlók a Shindo Renmei nevű szervezet tagjai, akik „nem fogadják el Japán háborús vereségét és fanatikus terroristák.” A fennmaradt dokumentumok szerint az Anchieta-szigeten több száz fogoly raboskodott, köztük 172 japán is; így az az 1930-as, 1940-es években Brazília egyik legnagyobb börtönének számított.
Ahelyett azonban, hogy a rabokat a ma létező börtönökhöz hasonlóan az épületen belül, bezárva tartották volna, mivel nem sok esélyük volt a menekülésre – tekintve, hogy a legközelebbi szárazföld több kilométerre található, az óceán sodrása pedig meglehetősen erős ezen a részen – elhagyhatták a cellákat. Ez viszont nem jelentette azt, hogy jól bántak velük, vagy hogy élvezhették a sziget nyújtotta lehetőségeket; például a kristálytiszta vizet. A rabokat kényszermunkára fogták. Voltak, akiknek mezőgazdasági munkát kellett végezni, mások a szigetre hordott haszonállatok ellátásáért feleltek, hozzájárulva ahhoz, hogy a börtön; annak teljes személyzetét és az összes rabot beleértve önellátó legyen, és a fenntartása a lehető legkevesebbe kerüljön a brazil állam számára.
Börtönlázadás
Részben a „rendhagyó” rendszer, részben az őrök alacsony száma tette lehetővé (50-en feleltek 453 fogvatartottért), hogy 1952 júniusában a rabok a börtönőrök ellen fordultak és a szigeten lázadás tört ki. Korabeli brazil lapok szerint a lázadást hosszas előkészületek előzték meg. A két felbújtó Álvaro da Conceição Carvalho Farto és João Pereira Lima bizalmas, már-már baráti kapcsolatot építettek ki az őrökkel és a családjaikkal. Ennek köszönhetően június 20-án tűzifagyűjtés ürügyével 117 rab távozhatott egyszerre mindössze két börtönőr kíséretében, akik közül rövid időn belül egyet megöltek, a másikat pedig lefegyverezték. A felügyelet nélkül maradt rabok ezt követően visszatértek a börtön épületeihez, ahol a fegyverraktárak kifosztását követően kiszabadították a társaikat és megtámadták az őröket.
A lázadás során 16 börtönőr és 108 fogoly vesztette életét. Voltak, akiket megöltek vagy a harcok közben szerzett súlyos sebesüléseikbe haltak bele, míg egyes rabok menekülés közben vesztették életüket. A szigetről többen például úszva akartak eljutni a legközelebbi szárazföldre, nem mérték fel azonban az erős sodrást, így egyesek vízbe fulladtak, míg mások cápatámadás áldozatai lettek.
A szigetről kijutni szinte senkinek sem sikerült. A lázadást követően a foglyok rövid időre átvették ugyan a hatalmat a börtön és a terület fölött, a brazil kormány a hatóságok, a rendőrség és a légierő segítségével néhány napon belül rendet teremtett Anchieta-szigetén. A lázadást túlélő szökevények többségét elfogták és ismét bebörtönözték, hat rab sorsa viszont feltehetően már örökké rejtély marad. Nem tudni, sikerült-e eljutniuk Ubatuba partjaihoz és onnan tovább menekülniük, vagy ők is cápák, esetleg az óceán áldozatai lettek.
Ami azonban biztos, a börtön nem élte túl a rabok, és Brazília egyik legvéresebb lázadását. 1955-ben végleg bezárták, ma már csak az épületek romjai és az egykori börtönigazgató háza, valamint a 2010-es években elhelyezett emléktáblák emlékeztetnek arra, mi zajlott ezen az apró szigeten néhány évtizeddel korábban. Ez volt tehát az egyik olyan hely Brazíliában, aminek a létezéséről korábban sosem hallottam, és ahová valószínűleg sosem jutottam volna el, ha nem egy helyi barátomhoz érkezek.
Hogy merre jártam még, az ország milyen rendhagyó, ismeretlen helyeit fedeztem fel a Brazíliában töltött két hetem alatt, arról a cikksorozat további részeiben írok majd.
