Télen kitettünk az erkélyre egy kis madáretetőt. Amolyan pagoda, lóg a levegőben, a cinkék ráreppenek, forognak körbe-körbe a levegőben, miközben elfogyasztják a kis eleséget. Tavasszal nem szedtem le, mert még voltak benne magok. Nem is gondoltam volna, hogy a téli tollas vendégeink ismét felkeresik. Esős napok voltak, megjelent egy cinke. Rárepült a kis pagodára, és őrült módon elkezdte kiverni belőle a magokat. A szobából figyeltem a jelenetet és nem értettem.
Mikor elrepült, kimentem az erkélyre, leguggoltam, eljátszottam, hogy mozdulatlan szobor vagyok, aki csak szemmel figyeli az eseményeket. Jött is a madárka élénk csipogások közepette. Rászállt az etetőre és ismét teljes erőbedobással verte ki a magokat az erkély kövezetére. Engem nem vett észre. Rövid idő múlva kis csipogó jószágok jelentek meg: a cinke mama elhozta a fiókáit.
A pöttöm gömbök rászálltak az erkély korlátjára erősített virágládákra és csak mondták a magukét. Szinte kartávolságra voltak tőlem, akár meg is simogathattam volna őket. Feltehetően még nem láttak embert, félelemérzet nélkül reppentek le az erkély kövezetére és csipegették fel a táplálékot.
Ott guggoltam szobor üzemmódban és csodáltam ezt az egyszerű jelenetet.
Néztem, ahogy a mama megmutatta a kicsiknek, hogy ezen a helyen majd találhatnak a zord időben is finom falatokat. Csodáltam azért is, ahogyan gondoskodott a kicsinyeiről. Én pedig balga módon először őrültnek gondoltam a kis tojót, olyannak, aki ok nélkül cselekszik. Ebből is látszik, hogy nem szabad elsőre ítélkezni. Ha időt szánunk arra, hogy megértsük a történéseket, rácsodálkozhatunk az élet egyszerű csodáira.
