Hirdetőtáblák tucatjai szegélyezik az autópályát São Paulo Guarulhos repülőtere környékén több kilométer hosszan. Ezeken jellemzően légitársaságok kínálnak utakat a világ olyan nagyvárosaiba, mint New York, London, Párizs és Tokió.
Nem lenne ebben semmi különös, hiszen a világ legtöbb repterének környékén pontosan ugyanígy néznek ki az utak. Mégis, Brazília legnépesebb nagyvárosa felé tartva szokatlan látványt nyújtanak a hirdetőtáblák, mögöttük ugyanis omladozó, falak, ajtók nélküli építmények, házak terülnek el végeláthatatlan kilométereken keresztül. Nyomornegyedek ezek, a favelák neveznek, amelyekből bőven a van a brazil nagyvárosok peremein.
A legnagyobb szegénység látványa a jómódot szimbolizáló utazások és a reptér közelében meglehetősen éles kontrasztot alkot – legalábbis számomra. Mintha a kiváltságosságot egyenesen a legszegényebbek orra alá dörgölnék.
A reptéri taxiban ülve szinte elszégyelltem magam, ez az érzés azonban ismerős, hiszen már a világ számos helyén elfogott. Afrikában, Ázsiában, ebben az esetben pedig Dél-Amerikában csatangolva rendszeresen arcul csapott már a felismerés, hogy bár itthon gyakran húzom a szám és panaszkodok apróságok miatt, ilyenkor mindig rájövök, hogy szerencsésebb vagyok, mint a legtöbbek a világon.
Ilyen érzésekkel érkeztem meg a világ egyik legnagyobb metropoliszába, a becslések szerint több mint 22 millió lakosú São Paulóba, aminek a peremén rögtön a hírhedt brazil favelákkal szembesültem, a városközpontban azonban toronyházak, felhőkarcolók magasodtak pont ugyanúgy, mintha valaki London üzleti negyedeibe csöppenne.
Ez azonban kissé megtévesztő lehet; a brazil barátom, Pedro szerint ugyanis a belvárosban is vannak veszélyes környékek. A figyelmeztetése pedig a Numbeo adatait látva nem volt alaptalan. São Paulóban bűnözési ráta 100 pontból 83,43, azaz nagyon magas.
A leggyakoribb bűncselekmények a rablás, lopás, zaklatás, de Dél-Amerika lévén a drogokkal kapcsolatos ügyek aránya is kiugró, továbbá 100 pontból közel 84 a fegyveres rablások aránya is. Nem beszélve a gyilkosságokéról; a 100 000 főre jutó gyilkosságok aránya Sao Pauloban 17,9 ellentétben azzal, hogy ez Budapesten az 1-et sem éri el.
Csak odajutni drága
Hogy véletlenül se lyukadjunk ki veszélyesebb városrészeken, megfogadtuk a helyiek tanácsait, vagyis azt, hogy európaiként jobb autóval közlekedni Sao Pauloban, mint tömegközlekedéssel.
Az utóbbit egyébként, ha akartuk se tudtuk volna használni, mert - mint azzal a reptéren szembesültünk - a jegyautomaták számunkra érthetetlen módon csak brazil bankkártyát fogadnak el, a portugálon kívül bármilyen más idegen nyelvvel próbálkozni a jegypénztárakban pedig abszolút felesleges.
Bár kedvesek és mosolygósak a brazil emberek, egy kukkot sem értenek se angolul, se olaszul, se németül. Jobb híján tehát egyébként is csak a taxi és annak alternatívái maradtak számunkra a közlekedésre – azon belül is azok, amiket online, beszélgetés nélkül meg lehet rendelni.
A jó hír az, hogy az itthoni árakkal ellentétben Brazíliában egyáltalán nem luxus a taxizás. Legalábbis számunkra, európaiak számára nem. Egy 5-6 kilométeres távért például jellemzően összesen 1000-1500 forintot fizettünk, de a reptérről a belvárosba bejutni is mindössze néhány ezer forintba került. Igaz, ez ahhoz képest drága, hogy a metrójegy alig párszáz forint lett volna. De feltételezhetően a brazilok többsége sem közlekedik taxival, uberrel vagy bármilyen más ilyen alternatívával, mivel a havi átlagfizetés 2024-ben kevesebb mint 3000 brazil reál volt az országban, ami nem éri el a 200 000 magyar forintot.
Turistaként – még kelet-európaiként is – olcsó tehát Brazíliában nemcsak a közlekedés, de az ételek és a programok is, a szállásról nem is beszélve.
Sao Pauloban összesen négy napot töltöttünk; egyet csak azért, mert a több mint 12 órás repülőutunk után megpihentünk, mielőtt 10 napra leköltöztünk a tengerpartra, azon belül is Ubatubába és annak környékét jártuk. Ezt követően azonban a hazautazásunk előtti három napot a városi kirándulásokra is szántuk, a szállásunk ára pedig erre az időszakra kevesebb volt, mint napi 6000 forint/fő. Ezért az összegért cserébe medencével és konditeremmel felszerelt szállodában szállhattunk meg Sao Paulo egy központi helyen lévő, de biztonságos negyedében.
A festák Rióban vannak, itt meg a művészet
Érdekes paradoxon, hogy pont azon a januári napon, amikor megvettem a repülőjegyem Sao Pauloba, éppen szintén külföldről tartottam hazafelé, a reptéri buszon pedig egy magyar férfi egy brazil lánnyal beszélgetett, aki épp akkor érkezett Budapestre.
A lány elmondta, hogy Sao Pauloból jött, amikor pedig a férfi arról kérdezte, hogy milyen látnivalók vannak ott, csak megvonta a vállát és azt mondta: tulajdonképpen nagyon semmi. A bulik, a festák Rio de Janeiroban vannak, Sao Paulo viszont inkább Brazília üzleti és gazdasági központja. Emiatt - mint azt később megtudtam - a két nagyváros lakói nem is kifejezetten szívlelik egymást. A riói lakosokat a sao pauloi brazilok lustának tartják, mert a munka helyett a szórakozást részesítik előnyben, míg a rióiak szerint azok, akik Sao Pauloban élnek, munkamániás sztahanovisták.
Hogy ebből mennyi igaz, azt egyelőre nem én fogom megfejteni, kiváltképp azért sem, mert Rio de Janeiroban még nem jártam, az viszont biztos, hogy Sao Paulo tényleg nem dúskál látnivalókban. De hogy unalmas lenne, az azért erős túlzás.
Japán után itt él a második legnagyobb japán közösség, nagyobb a parkja, mint New Yorkban a Central Park, emellett pedig dúskál a művészetekben. A magas toronyházak oldalaira a legkülönbözőbb festmények vannak felfestve, az utcákon kézzel készült karkötőket és álomfogókat árulnak a helyiek, de külön negyed is van a művészeknek; a Beco do Batman, vagyis a „Batman sikátor.”
Sao Paulo ezen része állítólag arról kapta a nevét, hogy a 80-as években valaki felfestett egy Batman-figurát az egyik falra, a motívum végigsöpört a környező utcákon, a helyiek pedig egyszerűen Batman sikátorként kezdtek hivatkozni a helyre.
Míg azonban a Batman igen, a sikátor szó a legkevésbé sem állja meg a helyét erre a kávézókkal, galériákkal, tetoválószalonokkal és szabadsággal teli színes városrészre.
Itt a graffiti nem vandalizmus, hanem érték, ami elismerést érdemel. A falakon a szebbnél szebb műremekek mellett komoly társadalomkritikákat fogalmaznak meg, bírálják a politikát és a világ történéseit is.
Az utcazenészek miatt pedig nem csupán színes, de szinte él és lélegzik is itt a művészet.
Ősi, kézzel faragott maszkoktól kezdve az ásványokig és a legkülönbözőbb stílusokban megalkotott képekig mindent meg lehet itt csodálni a szűk utcákra kitelepült kirakodóvásárban. A tetoválószalonokban – ahová egyszerűen besétálhat a vállalkozó kedvű kliens – valóságos múzeumok vannak berendezve, a közeli kávézókból és éttermekből pedig pörkölt kávé és sült húsok illata száll.
Ez csak egy apró szelete az elvileg unalmas Sao Paulonak. A többiről; például az itt élő japánokról és a gigászi parkról majd a cikksorozat következő részeiben mesélek.
