Minden ismerősöm azt sugallta, a hangulat kormányváltó, ezért szinte biztos voltam a sikerben. Gondoltam, ha már otthon vagyok, kicsit elvegyülök az egri éjszakában. Meghökkenve vettem észre, hogy efZámbó Happy Dead Band-koncertet szervez a Kétfarkú Kutya Párt. A koncert helye egy alkalmi épületben volt, csak ezen estére nyitották ki, és ez volt a kampányzáró esemény. Korábban imádtam ezt a zenekart, megboldogult kamasz- és fiatal felnőtt koromban rengeteget utaztunk a koncertjeikre, ikonikus jelenet volt, amikor egyik barátom, aki később valami köztársasági érdemkeresztet kapott kutatásaiért, ott üvöltözött Gryllus Dorkának (énekesnője a zenekarnak) az első sorból, hogy aszonygya:
-- Dóóórkaaa, a közönség kíván tégeeed!
És mi vinnyogva röhögtünk és mulatott a tisztelt zenész közönség is. Mennyi időnk és lehetőségünk volt a röhögésre, édes jó istenem, ezen időkben...
Kicsit korán érkezünk, Lida a kezemet fogja, félősen nézi a felnőttek hadát, ezen kívül teljesen lenyűgözi, hogy mindenki a titkos nyelvet, a magyart beszéli körülöttünk, amit Skóciában senki sem ért. Folyamatosan köszöngetek, emberek jönnek oda egy pacsira, ölelésre, nagyon jól esik, hogy mindenki szeretettel emlékszik rám és ilyen melegen fogad, olyan mintha megittam volna tíz kávét valami boldogságszérummal. A koncertig még van egy kis idő, iszunk valami gyümölcslevet, mert kocsival vagyok, nem merek inni, meg a gyerek is velem van, nem akarok hertelenkedni, jó ez így. Ahogy vegyülünk a tömegben a hangszereket és hangosítást hurcoló technikusok közt, egy ismerős karikás szempár vonja magára a figyelmem, már perdülök is, ölelés. Lajos.
Az az igazság, hogy nagyon sok barátom van, és én egy nagyon szerencsés ember vagyok ilyen tekintetben. A barátaim, akiket teljesen eltérő életciklusokban szedtem össze, találtam, vagy adott nekem a sors, annyira eltérő társadalmi osztályokból és területekről jönnek, hogy nem lehet vonalat húzni közéjük, maximum, valami cikk-cakkvonalat, ha már mindenképpen rajzolni szeretnénk. A barátaim első hulláma a lakótelepről van, ahol 18 éves koromig éltem, és olyan meghatározó élettapasztalatot adott, hogy ha valaki megnézi a Facebook-profilomat, megértheti, miért a La haine (Gyűlölet) című ikonikus francia film a borítóképem.
A csapatunk elképesztő életet élt és én sodródtam velük. Csonka családok, iszákos szülők, túlterhelt apák, külföldön gürcölő felnőttek, egyedül élő anyák, kulcsos gyerekek voltak a jelzőik.
Magam, teljesen kilógtam a körből, sosem vertek otthon, családom egyben volt, kiszámítható felnőtt jelenléttel, igényes fogalmazással, tele hűtővel. A Forrás magazin főszerkesztője, a Magyar Rádió riportere, francia utazók és budai tudósok ültek a kanapénkon, unokatestvéreim New Yorkban tanultak, volt vagy 7000 könyv a lakásban. Anyámat megfigyelte a kommunista titkosszolgálat; azt hiszem ez mindent elmond arról, milyen miliőből jövök.
A barátaim, akik ha a szűkebb csapatot nézzük, valami tíz fő lehetett, de jobb napokon, akár harmincan is bandáztunk a padokon vagy pingpongasztalokon, változatos életpályát jártak be.
Sokan meghaltak már, jobbára balesetekben, öngyilkosságban, páran gyanús körülmények között, de a túlélők a magyar társadalom teljes palettáját adják. Sikeres nagyvállalkozó, alpinista, asztalos, kórházi dolgozó, gyári munkás, esztergályos, bankár, pilóta, Krisna-hívő önkéntes, bitcoin kereskedő, sofőr, idegenforgalmi szakember, volt államtitkár, üzletember, mérnök, közmunkás és páran a szürke zónából, amit nem lehet tudni, hol szürkül be igazán, de nem fehér.
Lajos erősen ölel, kezet fogunk, nézzük egymás ráncait, futnak a képek, nekem mindig futnak a képek, ha valaki elém kerül a múltból. Lajossal kapcsolatban, nem is csak egy-két sztori tolul fel azonnal, de történetek tucatjai. Nem tudom, olyan mint a Terminátor, mint aki néz valakit és a szeme előtt az információk pörögnek le a monitoron; azt hiszem, kicsit így működöm én is. Nem tudom jobban megfogalmazni.
Lajos. Meghúzta az élet nagyon. Tudok róla ezt-azt, hallottam vissza dolgokat, de én valahogy mindig azt a fiatal, nagyon jóképű srácot látom benne, aki egykor volt.
Akivel kint aludtam a hóban, mínusz tízben, hatalmas tűz mellett a Bükk-fennsíkon, aki kihúzott a Jutka-kürtőből, ahol majdnem meghaltam a barlangban, akivel cserebogárra vadásztunk tollasütővel, akivel rókavárat füstöltünk, akivel orvhorgásztunk, csavarogtunk, gátat építettünk a patakon, hungarocell-hajókat kreáltunk, csúzliztunk, tüzet raktunk 300 karácsonyfából januárban, aki 14 évesen azonnal leállt verekedni egy felnőttel a liftben, mert megvédett minket. Ő volt az, akit eszméletlenre vert egy roma galeri de ő akkor is leállt verekedni öt másik skinheaddel egy hatvan fős brigád ellen. Ő volt az, aki először ültetett spanglit a patak mellett és fűszoknyát csinált a nagy levelekből, úgy sétált a lakótelepen, gurgulázva nevető emberek sorfala közt, akivel sziklát másztunk, aki egy még nem áram alatt lévő magasfeszültségű, hatvan méteres oszlop tetején reggelizett, és semmitől nem félt. Ő volt az, aki fizikaórán megcsinálta a sulijának a kapcsolási rajzát, és a fizikatanár dühében kicsapatta a suliból, mert nem ismerte fel a bonyolult ábra alappilléreit sem. Édesanyám szerint ő volt valószínűleg a legokosabb a csapatunkból, de ADHD és hiperaktivitás jellemezte, amit ekkor még csak a hülye gyerek jelzővel illettek. Ő volt az, akit egyedüliként eltávolítottak az úttörőcsapatból, mert a piros nyakkendőbe belefújta az orrát a csapatvezető jelenlétében. Kemény volt, mint a titán és én vele lógtam éveket.
Mikor utoljára összefutottunk, éppen filcet vettem a belvárosba, három lyukasórám volt egyhuzamban, a suliban, ahol oktattam. Ekkor intéztem a hivatalos dolgaimat vagy bevásárlásaimat a városban. Lajosom nagyon megörült nekem, invitált, nézzem már meg, hol lakik. Végül is volt még két órám, kocsival voltam. Sütött a barátomról, hogy nagyon egyedül van, osztottam-szoroztam és beültettem a kocsiba. A ház, ahol élt, olyan volt, mint az Adams family díszlete. Egy méregdrága negyedben, puccparádéban, egyedüliként romosan álló kégli, beszorult kapuját löktük be, a kertet felverte a gaz, egy árva kutya csóválta a farkát, valami örökség, magyarázta. A házban már szinte műalkotásszerű káosz és rendetlenség fogadott, a falakon fű száradt szakszerűen felakasztva a száránál. Olyan szag terjengett, hogy rendesen megcsavarta a fejem. Megmutatta a varázsgombatelepet, amit egy egykori akváriumban üzemeltetett. Valahogy letelepedtem egy fotelba és érdekes sztorikat hallgattam a következő egy órában barátainkról és ismerőseinkről, akik kikerültek a látókörömből és érthetően inkább Lajossal találkoztak, különböző okok miatt. A háznak nagyon furcsa atmoszférája volt, erről is sokat mesélt, sejtése szerint, valahol csatlakozhatott a rejtélyes kazamatarendszerhez, de még nem találta meg a lejáratot, de több rejteket és odút lelt a falakban. Hümmögve hallgattam, és elgondolkozva néztem egy puskát az ajtó mellett.
Eszembe jutott Kepes könyve, ahol arról mesél, hogy annál a barátjánál látott egy Kalasnyikovot, akit később valami dél-amerikai polgárháborúban öltek meg. Rózsa Flores volt a neve, ha jól emlékszem. Szóval Kepes azt mondta, hogy nagyon szerette a barátját, de akinél puska van otthon, az már neki kicsit sok. Én is így voltam vele, folyamatosan azon elmélkedtem, ha esetleg most robbanna be a rendőrségi kommandó, vélhetően az állásomnak azonnal vége, de lehet, nem is úsznám meg ennyivel. Látom a híreket, lyukasórában lévő tanárt fogtak, a fegyveres kábszistanyán! Csavargatom a nyakam, de ugyanakkor kedélyesen beszélgetek, mert a téma amúgy érdekel, meg olyan sokat lógtam a haverral korábban, a zűrös idők előtt, hogy tényleg nem olyan fontos az, ami jelenleg a lakban látható, ez van, elfogadom. Végül összepakolok, ülök vissza a kocsimba, kezdődik majd a hatodik órám. Lali kérdi, viszek-e valamit, udvariasan elhárítom. Otthon át kellett öltözni, mert a feleségem azt mondta, olyan szagom van, hogy így nem mehetek be egy iskolába.
Utolsó találkozásunk óta, jó pár év eltelt, magam háromgyermekes édesapa lettem, elköltöztem Skóciába, Lajos teljesen kikerült a látókörömből, semmit nem tudtam róla, el is felejtettem kicsit, ha bevallhatom. Ahogy nézem az arcát, konstatálom, hogy nagyon megöregedett, de egy vicces hajóskapitány-kalap volt a fejét. Esküszöm, az jutott eszembe, hogy olyan mint a Piszkos Fred a Rejtő regényéből. Elmesélte, hogy önkénteskedett a pártnak, aláíró íveket intézett, meg agitált, plakátot ragasztott, hogy hasznosnak érezze magát, ennek okán van itt a rendezvényen. Mondtam neki, hogy még el kell szaladnom valahova a városba a lányommal, de jövök vissza.
Esküszöm, olyan zavart láttam a szemében, amit sosem korábban tőle, aki az ördögtől sem félt.
A szemében zavart láttam, szégyent, foghíjas szája mosolyra, de grimaszba is fordult, krákogott és krehált, köhögött és kinyögte.
– Nem lenne ellenedre, hogy elkísérjelek?
– Miért lenne ellenemre, gyere és menjünk!
– Mármint, neked nem kellemetlen velem mutatkozni?
Döbbenetem kiülhetett az arcomra, vélhetően, makogtam valamit zavaromban, dadogtam, hogy ugyan hova gondol, mert én is megláttam a szituációt. Én, a félős, egybevállamseggem testfelépítésű, mindenhonnan elfutó, kicsúfolt értelmiségi hülye gyerek, akit mindig ki kellett húzni a barlangból, bajból, falról, most ott állok vele szemben, két fejjel magasabban, sikeresebben, teljes fogazattal, családdal, izmosan és jó ruhában, családdal. Mint Kundera hőse, hazaugrottam kisvárosomba, de nem maradok sokat, szállok tova. Egykori mentorom és bandavezérem, ennek mind az ellentettje volt, ordított a különbözőségünk. Annyira zavarba jöttem és annyira megsajnáltam Lalit, hogy megfogtam a vállát, mondtam neki, hogy ne hozz már zavarba te hülye...
És elindultunk hárman, röhögtünk és adomáztunk, és vettük sorba az embereket, és mentek a sztorik. Leszaladtunk a kocsimhoz, feladtam a lányomra a pulcsiját és indultunk vissza. Arra emlékszem, hogy végig a régi, fiatal arcát láttam Lajosnak, azt, akit 18 évesen tanultam meg felismerni, merthogy ő volt ott megint mellettem. Sziporkázott és vicces volt, és vertük egymás hátát, Lida lányom félősen futott mellettünk, bámulta a felnőttek rajcsúrját! A koncert is elkezdődött közben, ott nyomultunk végig, hihetetlenül szép és vicces este volt. Lali elmesélte, hogy igazából ez az egész húzta ki a bajból, lejött a kemény drogokról. Mármint úgy értve, hogy értelmet adott neki, hogy valahol kedvesen szóltak hozzá, bíztak benne, feladatot kapott, s ő élt vele. A Kétfarkúak passzivistája lett majd fél éve.
Üldögélünk a kapu mellett, Lajos mélyre szívja a füstöt, méreget.
– Szerinted megbocsátható?
– Mi?
– Ami tettem?
– Mire gondolsz?
– Az a sok szar, amit csináltam… Figyelj, Valér, elszartam ezt az egészet. Emlékszel, mikor a skinhead-korszakom volt. Mennyi nyomorúságos gonoszságot tettem. Embereket bántottam, vertem, bandaháború, fegyverek. Emlékszel, mikor olajat öntöttünk a zöld ház mögé, kiírtuk, hogy OI, és meggyújtottuk, hogy pároztassuk a cigányokat?!
– Persze...
– Na ez mi? Hogy kerültem én ebbe a szarba? Hogy motorról kergessek embereket baseballütővel. Mennyi rettenetes gonoszság!
És tudod mi a legszörnyűbb? Hogy csak bohócok voltunk, áldozatok mi is. A szélsőjobb megkeverte a dolgokat Egerben, mi meg mint az áldozati állatok, megcsináltuk a felhajtást. A falfirkákat meg a bűncselekményeket, minden rossz ezzel kezdődött, a lecsúszás. Azok, akik csak pofáztak, meg mindig a hátsósorban álltak, sosem verekedtek, az Országgyűlésbe szánkáztak, országgyűlési mufti, hallod… meg önkormányzati képviselők, vállalkozók lettek, jogászok a nácipártoknál. Mi meg, mi barmok, akik, komolyan vettük ezt az egészet, mehettünk a sittre, meg elrontottuk az életünk. Ez megbocsáthatatlan.
Nagyon nagy a csend, a lányom félősen néz minket, átölelem, nézem a földet, Lajos megint meggyújt egy cigit.
– De én megváltoztam Valér! Én soha többet nem akarok senkit sem bántani, meg akarok változni. Itt is azért passzivistáskodtam, mert embernek néztek és bíztak bennem. Hazakísérem a fiatalokat a kampányok után, nehogy valaki megverje őket, tudod azért kapunk néha fenyegetéseket, és én jó akarok lenni, jó ember, szerinted sikerül?
Könnyes szemmel néz rám, nem tudok szólni.
Megöleljük egymást, megbeszéljük, hogy majd találkozunk.
Soha többé nem láttam.
Két éve írt rám egy barátom, hogy Lajos meghalt.
Ültem a nappaliban, Lida kérdezte, mi a bajom. Mondom Neki, hogy meghalt a barátom, akivel a koncerten találkoztunk. Nem kell megmagyaráznom, kiről van szó, azóta többször felhozta a lányom ezt a beszélgetést. Rákérdezett részleteire, meg hogy miről is szólt az, amit ott még nem értett. Én mindent őszintén elmondtam neki.
Ülök a nappaliban, könnyes a szemem, a lányom is csendben áll.
Elkezdem dúdolni a Legyetek jók, ha tudtok című dalt.
„Ugye tényleg nem fog fájni,
ha majd egyszer nagy leszek,
ugye másként fogom gondolni,
azt hogy milyenek a felnőttek.
Legyetek jók most, ez az egy fontos,
már nem kell túl sok a holnaphoz…”
