Boldogságuk leírhatatlan volt, és természetesen az enyém is, hisz’ minden anya vágya, hogy a gyermeke szellemileg, anyagilag többre vigye, jobbra sorsra jusson, és olyan európai országba kerüljön, amiről 1990-ben, a demokratikus Magyar Köztársaság születésekor ő maga is álmodott. Ahol a közjóért tevékenykedő kormány kitartó és állhatatos gazdaság- és következetes külpolitikai munkája eredményeként biztonságban, mentális jóllétben élhet.
Logikus volt a fiatalok koncepciója, miszerint a három hónapos próbaidő alatt, minden alkalommal, amikor a munka személyes jelenlétet kíván, a másik ország fővárosának más-más pontján bérelnek lakást, feltérképezve, hol a legélhetőbbek a mindennapok. Éppen letelt a negyedév, amikor az általuk kedvelt városrészen, egy újépítésű ingatlanban rátaláltak arra a lakásra, ami nagyban hasonlít az addig megszokott és szeretett budapestire. Az egész család tapsolt örömében, ők pedig megkönnyebbültek, mert hajtós és fárasztó volt a megfeszített munka melletti lakáskeresés, és a más-más helyen való, de állandósult újrakezdés. A kint élő barátainknak tetszett, hogy velem is gyakrabban találkozhatnak, így elmondhatom, hogy általános béke és derű költözött szívünkbe, miközben a valóságban is elkezdődött a fizikai költözködés, ami a fiatalok jól felépített stratégiája ellenére sem bizonyult gyerekjátéknak. Mivel az én munkámhoz csak egy laptop kell és nyugalom, ezért én voltam a biztos pont, mindig ott és akkor voltam jelen cicaszitter segítőként, ahol és amikor arra szükség volt. A hozzám kapcsolt konstans a macska volt, akire vigyáztam abban a majd három trimeszterben, amíg ők keresgélték az új lakóhelyet.
Március
Az eufória részemről akkor ért véget, amikor eltűnt a vízforraló a konyhapultról. Merthogy már magukkal vitték a lestoppolt lakás konyhájába. Csak álltam, és néztem a hűlt helyét. Talán még a szívemre is szorítottam a kezemet. Ki ne ugorjon a helyéről! Legalább az maradjon ott, ahová való. Mélyeket lélegezve bámultam a faerezett sarkot a kredencen, még a forraló nyomát is felfedezni véltem, és akkor hasított belém, hogy tényleg elmennek. Nemcsak másik kerületbe, másik városba hurcolkodnak, hanem elhagyják az országot. Elhagynak engem. Cakk-pakk mindenestől, ruhástól, edényestől, bútorostól, macskástól. A macska lesz az utolsó kör, mondták, logikus, hogy őt nem lehet feleslegesen rángatni, meg ki vigyáz rá ott, amíg ők itt vannak és a többi cuccot pakolják, hogy majd átvigyék oda.
Elhagynak engem, gondoltam. Milyen pompás, ötszótagos mondat, jó lenne egy haiku elejére, utána kéne egy erős hétszótagos, velős gondolat, majd ismét egy ötszótagos a végére. Valami ütős befejezés.
Haiku nem született, csak végre végleg elhittem, ami folyamatosan napirenden volt, és minden beszédünk témája, alfája és ómegája, örökös visszatérő eleme, amire hónapok óta készülünk. Azért a többesszám, mert a felszínen a mindenben támogató, szeretetpajzsomat védőn föléjük borító anyaként állok a vártán, nem sírok, nem zokogok, nem kapaszkodom beléjük, nem húzom őket vissza, hogy maradjatok, ne menjetek, lesz még itt szőlő, lesz még lágy kenyér, mert én sem hiszem ezt, csak önző módon, saját magam miatt akarnám őket itt tartani. Mert mi lesz, ha valami történik velem? Jó-jó, nem vagyok egy faksznis típus, de mi van, ha mégis? Magamba fordulva szorongtam, önkínzásként üres fészek szindrómáról olvastam, és közben roppant mód igyekeztem, hogy előttük ne látsszon rajtam a pánik – de még szomorúság sem, sőt, lelkesülten bólogattam mindenre, amit meséltek, mintha én is részese lennék a megújuló életnek.
Április
Aztán eltűntek a kanapéról a párnák. El a fürdőszobaajtóról a puha köntösök. Lekerültek a fényképek a falról, a könyvek ládákba zsúfolódva várták a napot. A napot, amikor kiviszik őket ebből a lakásból és egy ismeretlen országban egyedül képviselik a magyar szót. A magyarul írott történeteket. Idővel kerül melléjük német, angol, de addig egyeduralkodóként terpeszkedhetnek az idegen ajkú országban, az Európa északi táján gyártott, összerakott könyvespolcokon. Lekerültek a piperepolcról az ott szükségessé váló, ide már nem annyira kellő kozmetikumok, csak a natúr tisztálkodószerek maradtak. És a növények, a macska, meg én.
Május
Legközelebb már a szekrények is szinte üresen ásítottak, hiányoztak a lenge nyári, tavaszi ruhák, és a téliek, és riadalmamra nyomuk sem volt a futószetteknek. Nem találtam a csizmákat, edzőcipőket, szandálokat, a tárolóból eltűntek a kerékpárok, bukósisakok. Kellenek, mert odakint sokat tekernek, remek bicikliutak vannak, lelkendeztek, az autósok pedig rájuk figyelemmel vezetnek. Ó, milyen csodálatos, örültem ismét velük.
Június
Whatsappon küldték a vigyori képű fotót, ami azt a pillanatot örökítette meg, amikor megkapták a tartózkodási engedélyt. Elhomályosuló szemmel olvastam a pozitív tudósítást arról, hogy bezzeg az ottani kormányhivatal munkatársa az ügy elintézését követően felállt, és mindkettőjükkel kezet rázva, hatalmas mosollyal így búcsúzott tőlük: Köszöntöm önöket a városunkban, érezzék jól magukat!
Július
Akkor már a tűzhelyen nem volt ott a nagy, családi kávéfőző, a mindig zsúfolt evőeszközös fiókban táncra perdülhettek volna a kanalak, villák, kések, és tányérból is csak annyi maradt, hogy az tudjon enni belőlük, aki éppen ott van, amíg dobozolás közben megpihenve befal pár falatot. Az étkezőasztal mellől eltűnt két szék. Kettő még maradt, plusz még az öntözőkanna a növényeknek, a macska, meg én.
Augusztus
A gyerekszobából elvitték a Legóból hosszú évekig építgetett miniatűr világot, és az ágyról a plüssöket mind. Az erkélyről hiányzott a két szék és a kis asztal, csak a foszforeszkáló szemű sünifigura kukkolhatta a nagy fenyőfa bohó mókusának ugrándozását, és az okafogyott szúnyogriasztó maradt a búcsúzó nyár mementójaként az ablakpárkányon. És a növények, a macska, meg én.
Nem találtam a tésztafőző lábost, a kedvenc bögrémet, sem a kávéscsészémet, és hiába kerestem a kést, amivel a legjobban lehetett a gyümölcsöket szelni, és valamelyik láda rejthette előlem a teatojást is. Szerencsére a sajtreszelő megmaradt, és persze, a növények, a macska meg én.
Szeptember
Az íróasztalról lekerült a nagy monitorú számítógép, a közös laptop, és a lányom munkájához használt szótárak, nyelvkönyvek. Felkerültek viszont a közösségi médiaoldalakra hirdetések, amelyekben azokat a dolgokat tették közszemlére, amitől szabadulni igyekeztek. Végül majdnem minden a helyére került. Itt is, ott is. Ők se itt nem voltak már, bár fizikailag még igen, se ott nem voltak még, bár fejben és szívben már igen. A köztes térben még együtt lebegtünk, ők, a macska, meg én, és persze a növények.
Az üres lakásban bolyongva, kutatóexpedíciót indítva a legeldugottabb ficakban megbúvó, véletlenül otthagyott bármiért, eszembe jutott Einstein relativitáselmélete, ami szerint a tér-idő nem egy állandó háttér, hanem a tömeg és energia hatására képes meghajolni és torzulni, ezzel formálva a gravitációt. Az ő gravitációjuk ereje és a szívük már arra húzta őket, ami előtt én meghajolok, közben vigyázok, hogy a sírástól ne torzuljon el az arcom.
Október
Hogy mi volt még? Utoljára csak a növények maradtak, a macska, meg én. Az utolsó truppal ők is kikerültek az országból, és végül már csak én maradtam, hogy mosolyogva integessek, és lekapcsoljam utánuk a villanyt.
