Vidámak voltak, zenéltek, és bevallom, egy pillanatig sem bántuk meg a spontán muzsikát. Eszembe jutott egy régi emlék, amikor a nyolcadik kerületben élő nagymamám kétforintosokat nyomott az akkor még apró ötéves tenyerembe, hogy dobjam le a pénzt a muzsikusnak. Akkoriban nem zárták még a házak kapuit, és olykor betévedt egy-egy roma zenész a körgangos épület apró, sárga kockakövekkel lerakott belső udvarára. S egyszer csak felszólalt a muzsikaszó.
Olyankor az otthon tartózkodó háziasszonyok félretették a fakanalakat, lejjebb vették a levesfazék alatt a lángot, és kiálltak a gangra hallgatni a zenét. Azt a pillanatnyi boldogságot választották, amikor a cigányprímás a hegedűjén vagy a tangóharmonikáján eljátszott egy-két ismert zeneszámot. Az előadás végeztével az asszonyok kétforintosokat dobáltak le a gangról, ezzel díjazva a szép zenét, a pillanatnyi boldogságot. Csengtek-bongtak, perdültek-forogtak a kétforintosok, amikor a kövezeten koppanva földet értek. Az előadók pedig meghajlások közepette összeszedték a jussukat, majd szépen lassan hátrálva távoztak az épületből. A Nagyanyám is egy volt a háziasszonyok közül, aki csodálattal hallgatta az aktuális zenész muzsikáját, és ugyancsak kétforintosokkal díjazta a spontán kis koncerteket. Ötéves lehettem, amikor már nekem is megengedte, hogy pénzzel jutalmazzam az előadásokat. Nagyon szerettem ezeket a röpke pillanatokat, és szerintem akkor vált számomra világossá, hogyha szép, lélekig hatoló zene szól, akkor az ember képes egy pillanatra elfelejteni a létezése összes nyomorúságos bánatát, és képes megélni a tiszavirág életű boldogságot, amit egy hegedű húrja vagy a tangóharmonika egyetlen billentyűje is kiválthat.
A buszon már szinte minden utas mosolygott, már többen csettintgettük a dallam ritmusait vidáman, amikor a Keletinél felszállt egy nő, nagy-Magyarországot ábrázoló piros sapkában, és nekilódult a mondandójának.
Szidott mindenkit szakadatlanul, végül eljutott a kisebbség szapulásához is, miszerint itt duhajkodnak a semmiért, és ez nem lagzibusz és különben is, miért kell hangoskodni, muzsikálgatni, hiszen semmi ok nincs az örömödésre!
Pillanatok alatt elszállt a pici Párizst idéző hangulat, a jókedv és a hejehuja.
A muzsikusok elhallgattak, a hegedű a tokba, a tangóharmónika a zenész háta közepére csúsztatta utazott tovább. A Hungária körúton a muzsikusok leszálltak, és ottmaradt nekünk a buszon a hisztis nő és a nyomasztó magyar valóság.
Pedig milyen vidám kis utunk lehetett volna hazafelé, igazi párizsi, őszi hangulatban.
