A visszatérés hét év szünet után önmagában szenzáció, a Magic of Motown turné pedig tökéletes ürügy arra, hogy Budapest közönsége újra lássa, milyen, amikor kilenc énekes és két zenész a legnagyobb természetességgel idézi meg azt az energiát, amely a gospelt a fekete közösségek identitásának és örömének központi eszközévé tette.
A gond csupán annyi volt, hogy a színpadon látható élet nem mindig talált utat a nézőtérig. A koncert rögtön egy olyan ‘slágerrel’ – a The Supremes Stop! In the Name of Love című dalával – nyitott, melyre aligha kaphatta volna fel a fejét a magyar hallgatóság – hiába tartják számon valahol az amerikai poptörténetben – valamint sajnos később sem sikerült magukkal sodorni a nézőket. Az Aréna közönsége, amely inkább tűnt kedves zenekedvelők alkalmi gyülekezetének, mint gospelre szocializált hallgatóságnak, sem a tapsot, sem a ritmust nem találta. A kórus mégis fáradhatatlanul buzdított. Így az oda-vissza mosolygások rengetegében a dinamika valahol félúton maradt.
Mindez azért volt különösen feltűnő, mert a koncert dramaturgiája mindent megtett: összesen tizenhat dal hangzott el, közülük körülbelül hét valódi közönségkedvenc.
Stevie Wonder Superstitionje, az elmaradhatatlan Oh Happy Day, az Ain’t No Mountain High Enough, továbbá három karácsonyi dal egy olyan ívet rajzolva, amely még annak is ismerős lehetett, aki életében nem hallott még gospelt.
A színpadkép közben a kilenc kórusénekesen, egy plasztikparavánnal szeparált doboson és egy billentyűsön túl, maximum a hangosítás eszközeit foglalta magába, ami tökéletesen elegendő, és fontos gesztus volt. (Akármennyire is egy jelen nem lévő basszusgitárt hallottuk olykor zenélni.)
A koncert nem ezen vérzett el. A kórus láthatóan minden pillanatát átélte a zenének, teljes testből, szívből énekelték azokat a dalokat, amelyek saját hagyományuk érzelmi tartóoszlopai. Minden szólista mögött ott volt a fekete egyházi zene százéves mozgástere, melyben az improvizáció, a csúszkáló hangok, a gátlástalan dinamika és a közösségi rezonancia alkotja a hitélet ünnepét.
Az élmény disszonanciáját az adta, hogy a műfaj eredendően nem koncertforma, hanem közös gyakorlat spontán amenekkel, valóban rengeteg a tapssal, és tánccal.
A gospeltörténet nagy alakjai – Langston Hughes vagy T-Bone Walker – épp ezt a pontot tartják lényeginek: hogy a templom és a klub, a vallási áhítat és az érzelmi túlcsordulás ugyanazon tér légkörében kering. A gospel fénykorát megalapozó XX. század eleji istentiszteletekben a tamburin, a boogie-woogie és a prédikátor hangja egyszerre mozgatta meg a közösséget – és a Harlem Gospel Choir pontosan ezt az örökséget hozta el az Arénába – csak épp a magyar közeg még egyáltalán nem beszéli ezt a nyelvet.
Az esemény végén mégis történt valami. A lezárásnak választott Celebration (Kool & The Gang) egyszerű, tiszta örömdalának szövegét a VIP-részleg példamutatóan komolyan vette: felmentek a színpadra, és együtt táncoltak a kórussal, miközben a közönség szintén felengedett és ropni kezdte a széksorok között. Végre megszűnt a nézőtér és a színpad közti határ és visszatértünk oda ahonnan a kórus valaha elindult: a bolthelységből lett templomok, a holiness-gyülekezetek zsúfolt, éjszakai istentiszteleteihez, ahol nem ismerték a „passzív hallgató” fogalmát.
