A nagy összegű papírpénzek kisimítják a ráncokat, mondogatta volt egy cimborám, követem az útmutatásait. A szombati megjelenésem ennek a csinosabb összegnek szólt, óránként 20 font. Azonban két dologgal nem számoltam. Egyrészt azzal, hogy nem csak a füvet kell levágni, hanem kivágni egy böszme bokrot, szinte fás cserje, ami az egész ablakot befedte, és azzal sem, hogy valami anyaszomorító bunkó egy komplett lakásfelújítás maradékát az előkertben helyezi el. Van ott egy tévé, elektromos főzőlap, törött felülettel és sok bútorlap, a többség zsíros, valószínűleg ezeket is egy konyhából bontották ki.
Haza kellene menni, gondolom, de a hang azt mondja, maradjak, végül is akkor több pénzt kapok, több óra lesz, a láncfűrész nálam van, nekiesek mint vak az ablaknak, aztán kasza. Dohogva nekiállok. Jön egy magyar hölgy, aki soulénekesnő mellesleg, a szomszéd lépcsőházban lakik a három gyerekével. Kicsit eltrécselünk, elmeséli, hogy lassan megint kezd beindulni a karrierje, lesz Pesten is koncertje. Gratulálok, és amint elmegy, nekiállok kibontani ezt a sok koszt a kertből, utána tudok fát vágni. Még szerencse, hogy egy barátunk a társasház kertje mögött él, oda fogom áthordani a nagyobb ágakat, van kályha a nappalijában, potyatűzifa lesz jövő télre.
A vártnál jobban haladok, a kukák mellé tornyozom fel a szemetet, de valahogy honorál a sors, pár falap, nem olajos, nem ragad, azokat bedobom a kis teherkocsimba, jók lesznek majd valami művészkedésre, festhetek rájuk. Jobb is lesz a kedvem, igyekszem mindenben meglátni a jót. Azt hiszem, ha volt valami hozadék ennek a kilenc éve tartó skót útnak, akkor az az, hogy a személyiségem kupálódik, jobban megbecsülöm magam is, és a körülményeket is. Berakom a lapokat, nekiállok a kertnek, négy óra alatt kerába vágom az egészet, boldog vagyok, a tulajdonos is, fejkendős arab hölgy, kórházban dolgozik.
Érdekes, hogy nekem soha semmi bajom nem volt se feketékkel, sem arabokkal, muszlimokkal vagy „pakikkal”… kizárólag a buta fehérektől félek, a helyiektől.
Sztereotípiáik mentén topogunk, nem tudunk sokszor előrelépni az életben, párom és betelepülő barátaink karrierjét kizárólag a kockafejű, szokásokrabjai-fehérek gáncsolják el.
A sarki boltban a pakisztáni boltos, már testvérnek szólít, igen kevés fehér vásárol nála, pedig akkora 12 kilós dinnyét árult augusztusban, hogy csak na. Szóval testvérnek szólít, mert érzi, bizalommal vagyunk feléjük és ez olyan egyszerű. Mosolyogsz és a többi ember rád mosolyog! De hol is tartottam, megint saját szavamba vágok!
Hazatérek, zuhany, kicsit kapkodunk, mert este buli lesz Aberdauerban, kis városka a parton. Gyerekeket eligazítjuk, kocsiba pattanás, érkezés, a nagy tábortűz mellett emelkedett a hangulat, többen már harsányan röhögnek, megy a sztorizás, éneklés, páran a nappaliban táncolnak. Maradnék, de megígértem a barátainknak, hogy éjjel kimegyek a repcsihez, nincs csatlakozás ilyen későn Glasgow-ba, nálunk alszanak. Azon morfondírozok, hogy lehetne ezt valahogy átrendezni, füllenteni, vagy ilyesmi. Végül is meg van ágyazva, de a repülőtérre csak nincs kedvem kimenni éjfélre. Nem hiszem el, minek ígérek meg mindent! Hívhatnának taxit… Bámulom a tüzet, a hangulat tetőzik, páran tukmálnak, de nem kérek semmit, végül is elhatározom, nézzük a jó oldalt, nem leszek másnapos, a holnapom szabad egész nap, nem a rekreáció fogja elrabolni a ritka üres óráimat. Ebben megnyugszom, fél tizenkettőkor kocsiba be, reptérre ki.
Vasárnap, mindenki kipihenten kel, reggelit csinálok, a gyerekek tömik a virslit, Vica gyerekei is két pofára esznek. Rita mondja, kiviszi a Vicát a pályaudvarra, ne kelljen buszozni, az minimum egy óra, és esik. Nézem Ritát, a páromat, pizsamában kóvályog, elszégyellem magam, mondom, kimegyek én, már ruhában vagyok, ne kelljen kapkodni. Rita boldog, így én is, beszállunk a kocsiba és kimegyünk a pályaudvarra. Indulás előtt, még eszembe jut, hogy a négy falap, amit lementettem a konyharomokból, a teherautómban lapul, még kiszállok a családi kocsiból, bedobom őket a csomagtartóba, és indulás!
Kiérünk a pályaudvar melletti hatalmas híd alá, leparkolok egy járda mellé, kiszedjük a csomagokat, ölelések, puszik, Vica a két gyerekkel elindul a vonathoz, kicsit irul-pirul, hogy minek rángatott ki, bocsánatot kér. Mondom neki, ne hülyéskedjen már, ez semmiség, amúgy is ki akartam tenni pár képemet a belvárosban, a filcek nálam, szóval ez egy jó alkalom az alkotásra, megnyugszik, és átfutnak az úton, a vágányok felé.
Előszedem az első táblát, van rajta valami olajfolt, ebből csinálok egy léket, mellé egy lékhorgászt, kiteszem a sarokra.
Kész, ez gyors volt, veszem a második falapot, filceket a zsebemből, festek. Elmegy mellettem egy kicsit esetlen pár, nagy kövér rocker fiú és egy nagyon furán felöltözött lány. Két bunkó munkás utánuk szól, röhögnek. Engem üt meg a hang, a két láthatóan halálzavarban lévő ember még jobban elbizonytalanodik, utánuk küldök egy mosolyt, mert bájosak, setesutaságukban is van bennük valami gyermekien szép.
Festem a képet, és azon gondolkodom, milyen érdekes, miért jó az embereknek, ha másokat bántanak. Ez olyan alpári. Tudok erős férfi lenni, de azt hiszem, az nem attól a ponttól kezdődik, ha a gyengébbeket bántom. Megsajnálom ezt a két embertársamat. Nem jó karma gonosznak lenni… nem jó karma!
Festem a képet, fut a filc, mögöttem megszólal egy hang.
