Vajon elég-e, ha valaki kiválóan ért a szakmájához, jogászként például betéve tudja az összes paragrafust, ismer minden törvényt, rendeletet, apró betűs részt, precedenst? Kell-e, lehet-e kívül maradni az ügyeken? Haza lehet-e menni vidáman egy emberölési per tárgyalása után? Mint minden szakmának, az ügyvédi hivatásnak is vannak specifikus nehézségei, eddig valahogy mégsem foglalkozott senki a mentális támogatásukkal. Sebestyén Andrea coach, tréner, aki maga is jogi egyetemet végzett, felismerte ezt a problémát, és munkatársaival kidolgozott egy olyan tréninget, amelyik kifejezetten az ügyvédek számára nyújt kapaszkodókat a kiégés elkerülése érdekében. Azok a stresszfaktorok, amiket az ügyvédeknél azonosítottak, ha jól megnézzük, igazából több más szakmára is jellemzőek: maximalizmus, perfekcionizmus, állandó rendelkezésre állás, tehát a tematika kis változtatásokkal sokféle szakma számára hasznos lenne.
„Jogászként, trénerként azt tapasztaltam, hogy többnyire szakmai továbbképzéseket kapnak az ügyvédek, de mi egyénként szeretnénk velük foglalkozni. Azt mértük fel, hogy ez a szakma milyen speciális kihívásokkal jár számukra, és ezekben szeretnénk őket megtámogatni, hogy ez az életpálya fenntarthatóvá váljon nekik.” A szakember szerint vannak olyan hivatások – ilyenek például az ügyvédek, az orvosok, a mérnökök –, amelyeket zárt rendszerként érzékelünk, nagyon szigorú hierarchiával, beosztásokkal, szerepelvárásokkal, ami komoly stresszt okozhat egyeseknek. „Van például olyan ügyvéd, aki nem tud a bírókkal kommunikálni. Ehhez társul a tárgyalótermi közeg, légkör, gyomoridege lesz, ha be kell menni tárgyalni, az érvelést szóban előadni. Ez a stressz az egész munkanapját áthatja, amit aztán visz tovább a magánéletébe. A mindennapok olyanok számukra, mint egy taposómalom, csinálják, csinálják, és egyszer csak elkezdenek megjelenni a pszichoszomatikus tünetek: nehézségek a társas kapcsolatokban, ürességérzés, a hétköznapok elszürkülése, a kapcsolatok kiüresedése.
Azt gondoltuk, hogy nagyon sok minden, ami mentálisan megterhelő, a szakma sajátosságaira vezethető vissza. De erről nagyon keveset beszélünk.”
Sebestyén Andrea kifejtette: amúgy is rengeteg dolog miatt lehet stresszelni meg szorongani a mindennapokban, ezek mellé sorakozik be az a szakma, az a hivatás, amit végzünk. Viszont erre lehet ráhatásunk – hívta fel a figyelmet a tréner. „Érdemes tudatosan végignézni az életünknek ezt a területét. Egyáltalán jó helyen vagyok-e? Amit csinálok, nekem való-e? Vannak olyan szakmák, ahol generációról generációra öröklődik a hivatás választása, jellemzően ilyenek az orvosok, mérnökök, ügyvédek. Látom az ismeretségi körömben, hogy rengetegen szenvednek, mert viszik tovább a családi bizniszt, de valójában nem ez lenne az útjuk. Kiégnek, de nem tudják, mi a baj. A helyzet az, hogy nincsenek a helyükön. És erre nem késő rájönni akár 40–50 évesen sem. Arra szeretnénk felhívni az emberek figyelmét: nem biztos, hogy megéri eljutni a kórházi ágyig, amikor a kiégés már fizikai tüneteket is okoz. Ne legyintsünk az első tünetekre, mint a beszürkülés, a krónikus fáradtság, hogy nincs kedvem látni a kollégáimat, rosszul vagyok már a helyszíntől is – érdemes ezeket komolyan venni.”
A gyakorlatban mit jelent ez? Nagyon fontos a tudatosítás, hogy lássuk, mi milyen hatással van ránk, mit tesz velünk egy tevékenység. Emel engem, hogy tudtam segíteni valakinek, vagy éppen ellenkezőleg, görcsben van a gyomrom, mire végigviszem az ügyeket?
A szakember szerint tulajdonképpen már a pályaválasztás során fontos lenne egyfajta coaching szemlélettel felmérni, hogy a fiatalnak mihez van kedve, hogyan tervezi az életét, hogyan képzeli el egy napját a munkában. Később pedig folyamatosan szükség van az önreflexióra: vegyem észre, hogyan hat rám ez a munka. Nagyon sokféle élethelyzet van, és előfordul, hogy nincs lehetőség váltani. De ilyenkor is fontos, hogy az ember ki tudja mondani: ahol vagyok, az nem jó. Akkor érdemes megtalálni olyan dolgokat, amelyek megtámogatnak abban, hogy ez a helyzet elviselhetővé váljon. „Nagyon egyénfüggő, hogy ez mi lehet. Van, akinek a rendszeres sport, van, akinek a folyamatos beszélgetés egy független szakemberrel, de bármilyen hobbi megoldás lehet, ami feltölti őt. Nem biztos, hogy mindig a kukába kell dobni az egész korábbi életünket, hiszen éveket öltünk a szakmába, kapcsolatokat építettünk. Lehet, hogy elég egy kis finomhangolás. Bizonyos tevékenységeket, részfeladatokat elhagyni, kiszervezni, nemet mondani rá. Mi szeretnénk felnyitni a szemeket, hogy az emberek figyeljenek oda magukra és ezekre a részletekre.”
A kidolgozott módszerük a tematizált, illetve önreflexiós csoportbeszélgetésekre épít, mert abban hisznek, hogy a csoportdinamikának óriási ereje van.
„Nem én mint tanácsadó adok instant megoldásokat, hanem egymást hallgatják meg a csoporttagok. Ehhez természetesen elengedhetetlen egy olyan biztonságos, kíváncsiságra építő tér megteremtése, ahol meg mernek nyílni az emberek. A segítő szakmákban dolgozók hozzá vannak szokva a szupervíziókhoz (szupervizorok által nyújtott, hivatalos, kapcsolaton alapuló, munkára összpontosító oktatás és képzés, amely irányítja, támogatja, fejleszti és értékeli a kollégák munkáját – a szerk.), de erre a jogászoknak is óriási szükségük lenne, hiszen az élet legszélesebb körű problémáival találkoznak a munkájuk során, egész életükben másokat szolgálnak ki, az ő érdekükben járnak el. És itt jön a nagy kérdés: saját magukra tudják-e legalább ennek a fókusznak a töredékét fordítani? Az ügyfélben az embert kell látni, ez régi jó tanács, de tegyük hozzá, hogy magunkban is. A szakmai igényességbe tartozzon bele az is, hogy én jól legyek és vegyem észre, milyen hatással vagyok az ügyfélre. Sokkal többről van tehát szó, mint hogy visszabiflázom valamelyik paragrafust. Hiába vagyok szakmailag profi, ha emberileg egy pokróc vagyok. És ennek sokszor lehet épp az az oka, hogy magammal, az életemmel nem vagyok rendben, amit projektálok az ügyfeleimre.”
