Amikor idén tavasszal katolikus egyházfővé választották XIV. Leót, a konzervatív amerikai katolikusok ünnepeltek. Végre – gondolták – eljött az idő, amikor a Vatikán visszafordul a „ferenci korszakból”, és az új pápa a JD Vance-féle világképhez fog igazodni. Hiszen Leó amerikai, Chicago szülötte, jó kapcsolatot ápolt az Egyesült Államok katolikus közösségeivel. A Trump–Vance-adminisztráció környezetében sokan készpénznek vették: most ők kapnak pápát.
Azután, hogy augusztusban letelt a beiktatását követő „türelmi idő”, a száz nap, Leó pápa egyre több tanújelét adja annak: ő nem az az egyházfő, akit a radikális jobboldali katolikusok reméltek. Épp azokat a témákat tette pápasága középpontjába, amelyekben Trump a legkeményebb: a menekültekkel szembeni bánásmódot, vagy a klímavédelmet. Ráadásul egyre élesebben fogalmaz. Amikor „embertelennek” nevezte az amerikai kitoloncolásokat, majd azt kérdezte: „aki az élet pártján áll, hogyan békélhet meg a bevándorlók embertelen kezelésével?”, Washingtonban többen felszisszentek.
Az üzenet világos: az első amerikai pápa nem az amerikai kormányzat embere. A legkellemetlenebb helyzetbe az amerikai püspöki kar került. A főpapok között több Trump-szimpatizánst találunk, de ők sem vállalhatják a kormányzat melletti nyílt kiállást úgy, hogy közben a pápa ennyire egyértelműen más irányba mutat. Ez különösen annak fényében érdekes, hogy a legutóbbi amerikai elnökválasztáson a katolikusok csaknem 60 százaléka Trumpra szavazott.
Minden jel arra mutat, hogy hamarosan eljön a konfrontációk időszaka a Vatikán és a Trump-adminisztráció között. Az amerikai elnök nem olyan személyiség, aki elfogadna bármiféle erkölcsi iránymutatást, Leó pápa viszont Ferenc útján járva következetesen kiáll a társadalom kirekesztettjei, az emberi méltóság mellett. Leó nem lesz senki politikai szövetségese – még akkor sem, ha amerikai útlevél lapul a zsebében.