Régi tervemet valósítottam meg november elején: ellátogattam a fehérterror áldozatainak orgoványi emlékművéhez. A létezéséről onnan tudtam, hogy édesapám mesélte, fiatalkorában még részt vett ott koszorúzó megemlékezésen. Miután a közeli Páhi temetőjében nyugszik mindkét apai dédapám, és a halottak napján amúgy is a közelben voltunk apámmal, elhatároztuk, hogy felkutatjuk ezt is.
Nem volt könnyű. Ma már annyit sem egykönnyen lehet kideríteni, hogy az emlékmű egyáltalán létezik-e. Szinte semmiféle képet, információt nem találni az interneten erről. Pedig a maga korában az emlékmű tömegeket vonzó zarándokhely volt minden évben: 1979-ben, a Tanácsköztársaság kikiáltásának 60. évfordulóján a Petőfi Népe szerint 7 ezer (!) ember vett részt az orgoványi emlékmeneten. Hogy azóta mennyire feledésbe merült, azt jól jellemzi: a Google térképen csupán egy "elfeledett emlékmű" néven megnevezett helyet fedeztem fel a környéken.
Az Orgovány környéki tanyavilágban szőlők és szántóföldek között, főleg traktorokkal járt földutakon kellett bolyonganunk az autóval. Ez a táj nem sokat változhatott 1919 óta. Nem csoda, hogy éppen ezt a helyet választották a fehérterroristák arra, hogy nyomtalanul eltüntessék az áldozataikat. A városi civilizáció fényei, zajai ide azóta sem hatoltak be - és az áldozatok üvöltését is elnyelte a homok, a szél uralta félsivatag.
Végül egy telepített fenyves közepén, egy domb tetején fedeztem fel az emlékművet. Szerencsére a november elejéhez képest száraz, verőfényes meleg idő volt, így a földutak elég jól járhatók maradtak. Az egykori “mártírok dombját”, ahogy az emlékparkot nevezték, viszont már eléggé visszakövetelte magának a természet. Csak az évtizedekkel ezelőtt idetelepített jukkák tartják magukat szívósan: bírják a helyi klímát.
A jukkák által közrefogva, a domb tetején emelkedik maga az emlékmű: egy fehér oszlop, két méter magas obeliszk, rajta faragott, stilizált fáklya. A korabeli forrásokból azt silabizáltam ki, hogy az emlékművet 1955-ben emelték, és eredetileg egy fehér márványtábla is található volt itt “a forradalom 44 mártírjának” nevével. Most ilyen táblát már nem láttam, lehet, hogy ellopták. Az oszloptól nem messze viszont van egy másik, amit a KISZ Bács-Kiskun Megyei Bizottsága emelt 1969-ben, a forradalom 50. évfordulóján.
Az emlékművet nyilvánvalóan a kutya sem látogatja. Nem egyszerűen feledésbe merült: feledésre ítélték. Damnatio memoriae, ahogy a rómaiak mondták. Lehet persze erre azt mondani, hogy jogosan törölték ki ezt a helyet a kollektív emlékezetből, az államszocializmus átkos emlékével együtt. Hogy a kutya se kívánja vissza azokat a már akkor is csak színjátéknak számító, csinadrattás kommunista megemlékezéseket, a díszvendég szovjet elvtársakról nem is beszélve.
Mégis, hiba lenne ebben az emlékműben kizárólag egy bukott rendszer politikai jelképét látni. Igen, tudom, hogy az államszocializmus alatt tudatosan próbálták a fehérterror áldozatait mind a kommunizmus élharcosaiként látni és láttatni. És valóban voltak is az áldozatok között kommunisták, mint Buday Rezső, a neves jogtudós, Babits rokona, a kecskeméti direktórium vezetője. Aki már a Tanácsköztársaság idején, a proletárdiktatúra vezetősége részéről is kemény kritikákat kapott, amiért merev, messianisztikus lendülettel próbálta ráerőltetni a kommunizmust egy mezőváros paraszt-polgár lakosságára.
De az 1919 őszén Orgoványon kivégzett emberek többsége valójában nem volt kommunista, és semmi köze nem volt a vörösterrorhoz. A legtöbbnek az egyedüli bűne az volt, hogy baloldali-liberális módon gondolkodott, vagy ami még gyakoribb: egyszerűen zsidó származású volt. Az a kényelmes magyarázat, amit manapság gyakran hangoztatnak, hogy a fehérterror csupán a "jóval kegyetlenebb" vörösterrorra adott logikus válasz volt, egyfajta népítélet, spontán népharag: velejéig hamis.
A valóság az, és ezt ma már tudhatjuk a források tükrében (például Bodó Béla a fehérterror eseményeit feldolgozó új könyvéből), hogy az orgoványi gyilkosok, mint Héjjas Iván és Francia Kiss Mihály, nem személyes bosszúvágyból, hanem szisztematikusan, Horthyék tudtával és beleegyezésével, listákkal dolgozva, tettük politikai súlyának teljes tudatában tették, amit tettek.
Egyrészt politikai célból: hogy bosszút álljanak azokon, akik a Tanácsköztársaság helyi szerveit működtették. Másrészt, hogy etnikai tisztogatást hajtsanak végre, és "zsidótlanítsák" a környéket. Harmadrészt pedig aljas anyagi haszonlesésből: a zsidók vagyonának elrablása, a helyi gazdákkal folytatott kereskedelem fölötti monopólium megszerzése céljából.
1919. november 15-én, mikor a románok elhagyták Kecskemétet, Héjjas különítményesei a kecskeméti börtönből hurcolták el az ott fogvatartott, a forradalmak idején aktív szerepet játszó és tárgyalásra váró mintegy 50 fogvatartottat. Majd november 19-én még további 36 "kommunista tevékenységgel gyanúsított" személyt raboltak el. Ugyanez a sors várt több tucatnyi helyi zsidó gazdára, kereskedőre, kisiparosra, akiket a házukból hurcoltak el, és akiket nem is vádoltak semmilyen forradalmi tevékenységgel. Bodó Béla becslései szerint csak a Héjjas-különítmény mintegy 300 embert gyilkolt meg a Duna-Tisza közén.
A forgatókönyv ez volt: a Héjjas irányítása alá tartozó paramilitáris alakulatok a törvényt semmibe véve elraboltak embereket, akiket az orgoványi erdőbe hurcoltak, itt kirabolták, brutálisan megkínozták, majd meggyilkolták és tömegsírokba temették őket.
A holokauszt a Duna-Tisza közén 1919-ben kezdődött. A közeli Izsákon szabályos pogrom volt, a teljes zsidó lakosságot elüldözték, földjeiktől, vagyonuktól megosztották őket. A fehérterror bűneinek felderítésében a Népszava egyes életüket kockáztató újságírói mellett Fényes László járt az élen. De az ügyeket a Horthy-rendszer hatóságai eltussolták, a nyomozást leállították, a gyilkosokat nem vonták felelősségre.
1919 és 1945 között a hatalom a vörösterrort aránytalanul eltúlozta, miközben megpróbálták kitörölni a fehérterror emlékezetét. 1945 és 1989 között aztán fordult a kocka: a fehérterrort aránytalanul eltúlozták, míg a vörösterrort próbálták teljesen meg nem történtté tenni. A rendszerváltás után egy rövid ideig lehetett arra számítani, hogy talán elkövetkezik végre egy őszinte, hiteles szembenézés a múlttal. De sajnos nem ez történt. Az antikommunista hevület nemcsak a vörös csillagokat meg a Lenin-szobrokat dobta szemétdombra, de közben feledésbe merült sok minden, aminek soha nem lett volna szabad feledésbe merülnie.
Például az, hogy nem mindenki tekinthető a vörösterror és diktatúra örökösének, aki a 18-as és 19-es forradalmakban, népmozgalmakban részt vett, vagy akit a fehérterrorban meggyilkoltak. És még ha nem szimpatizálunk is mondjuk Buday Dezső messianisztikus kommunizmusával: vajon tényleg megérdemelte, hogy tárgyalás nélkül, brutális kegyetlenséggel gyilkolják meg és dobják jeltelen sírba az orgoványi erdőben? Vajon jobban indokolható a tömeggyilkosság, ha világnézeti és nem származási alapon történik?
Bár a kommunista túlkapások és a terror valóban nagy ellenállást és felháborodást váltottak ki a helyi lakosságban, az ezt követő fehérterror nem tekinthető valamiféle jogos reakciónak. Valójában a háborúban elszabadult vadállati indulatok, a kapzsiság, az antiszemitizmus tombolása volt ez. Amikor az ember olyanokat olvas Bayer Zsolttól, hogy "sajnos nem sikerült mindet beásni nyakig az orgoványi erdőben," akkor tudja, hogy Héjjas Ivánék szellemi öröksége, szellemi örökösei köszönik, jól vannak.
És pont ezért tartozunk annyival az áldozatoknak, hogy nem hagyjuk feledésbe menni az emléküket. Nem csak a hazai zsidóság és a hazai baloldal - de az egész nemzet. Talán nem lenne nehéz gondozni, fejleszteni, átalakítani ezt a helyet, és méltó emléket állítani az itt meggyilkoltaknak - nem mint “a kommunizmus mártírjainak”, hanem mint magyaroknak, embereknek. Ez nem öncélú múltba merengés. Ez a jelen és a jövő érdekét szolgálja. Mert a múlt, ha feldolgozatlan, akkor a börtönében tart bennünket.
A szerző történész, jogvédő.