Grimaszok az éjszakában

New York járdáit taposó cipők, tágra nyílt szemmel daloló jazzénekesek és divatshow alatt grimaszoló idős hölgyek tűnnek fel Lisette Model (1901-1983) fekete-fehér fotográfiáin a bécsi Albertina Múzeumban rendezett retrospektív tárlaton. A kiállítás időutazás is egyben, hisz a képek által visszarepülünk az 1933 és 1959 közti időszakba, és nyomon követjük, ahogy a hazáját elhagyni kényszerülő fotográfus először Franciaországba, majd az Egyesült Államokba költözik, miközben megörökíti Nizzát, New Yorkot, San Franciscót és Caracas-t, de nem elsősorban a terekre kíváncsi, hanem sokkal inkább az emberekre, a testtartásukra, az arcukra, a mimikára, a vigyorra, a ráncokra és a tekintetekre, melyek az életükről tanúskodnak. A képeket átjárja a komikum is, egyes alanyok olyan hatást keltenek, mintha egy vígjáték egyik humoros jelenetében szerepelnének, még mielőtt a poén elsülne.

Lisette Model bécsi, zsidó származású családba született Elise Amelie Felicie Stern néven, és eleinte zenei tanulmányokat folytatott, majd 1919 és 1921 között Arnold Schönberg zeneszerző kurzusain vett részt, ami a művészetére is hatással volt. Miután az apja meghalt, a lány az édesanyjával és nővérével együtt 1926-ban Franciaországba költözött, ahol megismerkedett a fotózással, majd alvó hajléktalanokat és vak koldusokat fényképezett. Aztán 1934 júliusában elkészítette első nizzai portrésorozatát, melyen semmittevő vagy éppen unatkozó gazdag emberek jelentek meg, amivel a fotós felháborodást váltott ki a közönségből, mivel alanyait karikaturisztikusan ábrázolta, ráadásul szűk képkivágásban, így szinte csak az emberekre esett a hangsúly. A szériát 1935-ben a Regards című kommunista lap publikálta, a képeket pedig egy halászhálót a kezében tartó munkásnő képével állította szembe, így demonstrálva a társadalmi különbségeket, illetve a sorozathoz írt szövegben az osztályharcra helyezték a hangsúlyt.

1938-ban a fotográfus a férjével, Evsa Model festőművésszel New Yorkba emigrált, ahol képein a metropolisz köszönt vissza: a Tükröződés (Reflection) című sorozatában a kirakatok üvegében visszatükröződő alakok és árnyékok jelennek meg, míg a Futó lábak (Running legs) című szériájában a járdán haladó cipők keltenek félelmetes hatást. New Yorkban a fotós a kapcsolatait is építette, a PM’s Weekly című lap leközölte a nizzai képeit, a Harper’s Baazar divatmagazinnak pedig elkészítette a Coney Island fürdőzőit bemutató sorozatát, melyen újra visszaköszönt a komikum, akárcsak az európai fotóin. Szintén ez jellemzi a Lower East Side városrészben készült portréit is, melyeken a lakók testi adottságaira összepontosított, és ismét szűk képkivágást alkalmazott, így fókuszálva a komikus mivoltukra, a művészi látásmódja miatt azonban idővel ismét sikerült mások ellenszenvét kivívnia. De Model a felső osztálynak is görbe tükröt mutatott, mert megörökítette a divatbemutatók ideje alatt iszogató, unott arcú nyugdíjasokat vagy az éjszakai klubok önfeledten táncoló és éneklő közönségét, illetve a kutyabemutatókon a házi kedvenceikkel pózoló gazdákat, akikre nagyon is hasonlítottak a négylábúak. A Nyugati parton is készített képeket, például San Franciscóban az opera közönségéről, illetve Nevadában a férjeiktől éppen váló nőket fotózta – ebben az államban ugyanis ezt a procedúrát néhány hét alatt le lehetett rendezni.

Az ötvenes években azonban fordulat állt be az életében: Joseph McCarthy szenátor kommunista üldözései hatására megvádolták, így több ügyfelét is elvesztette, és kénytelen volt tanárként dolgozni, hogy kiegészítse a jövedelmét. 1954-ben pedig Caracas-ba utazott elfogadva a venezuelai kormány meghívását, a helyszínen az olajtermelést és a helyieket fotózta.

A bécsi tárlat utolsó termében Modelnek az 1956-os New York-i lóversenyen készített fotói sorakoznak, melyeken a művész a lovak helyett a közönségre irányította figyelmét, illetve a jazz zenészekről készült portréit láthatjuk, a képeken feltűnik többek közt Ella Fitzgerald, Dizzy Gillespie és Louis Armstrong. És a korszak egyik legnagyobb jazzénekese, Billie Holiday is, akiről Model a legtöbb fotót lőtte, és akiről az utolsó, 1959-es képét készítette: ezen az énekes a koporsójában fekszik virágok között. Ezekből a fotókból Model könyvet is ki szeretett volna adni, mely a világ első monografikus jazzkötete lehetett volna, de mindez kudarcba fulladt, mivel a művészt egy korábbi üzletfele a Harpeer’s Bazarnál „bajkeverőnek” nevezte, és a „politikai megbízhatatlansága” miatt lebeszélték a potenciális pénzügyi támogatókat.