Mézeskalácsot sütünk – mondtam ötéves unokahúgomnak, miután pár órára rám bízták, mert anyjának, apjának egyszerre akadt dolga ezen a délutánon. Vihettem volna sétálni, de a nyálkás, ködös idő eltántorított, s a karácsonyi kavalkádba sem akartam becipelni, hisz akkor minden egyes bódénál fel kellene emelnem, hogy többet lásson a szeme szintjén lévő fatalpazatoknál.
Felvetődhetett volna, hogy korcsolyázni megyünk: a város népszerű parkjában épp most nyílt egy kör alakú pálya, ahol ő már egy műanyag pingvin-féle segédeszközzel siklott néhány nappal ezelőtt. Jómagam azonban ott legfeljebb egy bukfencezéssel és hanyatt eséssel tarkított rögtönzött show-műsort tudtam volna előadni a síkos kanyarokban, lévén hogy korcsolyázni sajnos sosem tanultam meg. Talán ez az átka annak, ha valaki egy dimbes-dombos hegyi faluban nő fel: a szánkózás, a síelés, sőt itt-ott még a sífutás is megoldható, de egyenletes felületű befagyott tó híján ezt a sportágat nélkülöznünk kellett. Később a fiammal tettem ugyan kísérletet, hogy megtanuljak azon az éles pengén egyensúlyozni, ami neki néhány perc után kitűnően ment, de számomra egy-két próbálkozás után hamvába holt az is.
A mézeskalácsfigurák sütése ennél jóval békésebb és megnyugtatóbb foglalatosság, főleg úgy, hogy korábban elkészítettem a tésztáját.
A szegfűszeg, a kardamom, a fahéj, a szerecsendió és a vanília illata betöltötte a konyhát, elnyomva tán még a mozdulatsort a szőnyeg széléről figyelő két fekete schnauzer szőréből áradó fanyar kutyaszagot is.
Ismerem ezt a nézést: a palacsinta, a piskóta és a pogácsa tud még hasonlót kiváltani belőlük, a legmélyebb álmukból is felkelnek, ha ezeket megérzik. Régi decemberek jutottak közben eszembe, amikor még nem egyedül, vagy kettesben, hanem jó barátokkal gyúrtuk, nyújtottuk, díszítettük ezt a süteményt, olykor több napon át, részletekre bontva az egyes mozzanatokat. Azóta van, aki már csak az égi felhőkről figyeli ezt, mások messzire szakadtak, de nálunk azért minden évben sül ilyen. A szebbek, díszesebbek a fára kerülnek, a magasabb ágakra, hisz az alacsonyabban lógókat egy óvatlan pillanatban úgyis lecsennék a kutyák. A többi pedig megy a nagy fémdobozba, hogy aztán olykor még január végén, február közepén is ott bújjon meg, visszaidézve egy-egy pillanatra az ünnep ízeit.
Azám, a mostani mézeskalácsaim egy kicsit másfélék. Egyiket-másikat gyerekkéz formázta, ötéves ujjacskák díszítették, óvodás fantázia álmodott rájuk szeletelt mandulából ruhát, hajat, gombokat, szemeket, körömcipőt. Az angyalkák teleszóródtak rózsaszín cukorgyöngyökkel, a lepke szárnyát, a halak uszonyát, a gyertyák lángját, a szívecskék közepét és a csillagok csúcsait rózsaszín, kandírozott átlátszó cukordarabot díszítik, miként a házikók ablaka is ebben a színben csillog. Ha vele együtt díszíteném, írókáznám ki majd a formákat – jó ötletnek tűnik – talán még a tojásfehérje habja is rózsaszínbe borulna, s ebben a színben láthatnám a világot a komor, tél végi, szürke hétköznapokon is.